hát jő, legyen :)

A Diótörő című műsoromhoz ezt a fotódat választottam ajánlóképnek, köszönettel.

Érdkes volt elolvasni az eszmecseréteket. Nekem ebben elsőre volt egy olyan most nem néz ide senki, gyorsan elcsenek egy epret érzésem a kéztől, ahogy érezhetően gyorsdan belenyúl, a csippentős kézmozdulat is légies, gyors, hatékony... :) Van benne amolyan csínytevős, bűnbeesős hangulata.
Az eprek csábítóak, vágykeltőek, a szirmok finomabb romantikát adnak, de annak a széknek is az ívei, az asztal kerek formája is olyan nem sarkos, nem szabályos, de mégis harmónikus... Mint a tánc mozdulatai amik ritkán "digitálisak" (hacsak nem valami electric boogie, de ott ugye pont az a lényeg), sokkal analógabbak, folyamatosabbak, lágyabbak.
A parketta nekem csak háttér, és ugyan vannak benne vonalak, meg derékszögek, de teljesen mellékesen. Elnyomja őket a vakító asztal, csábítóan vörös teríték, és ilyen értelemben még a sötétben feljövő zaj is inkább rásegít a képre, mintsem hogy zavarjon... Valami pedig kell a padlónál, ami középtónusban van, mert a szék kanyargó, sötét ívei is "táncolnak" az asztallal...

A fekvő formátum elképzelhetetlen, arányait és okát vesztő ügy, bizonytalanság. Ha meg fentre teszed az asztalt, egy nyugtalan, semmiben lógó, ideges és értelmetlen dolgot hozol létre,

Akkor talán a szándékod képileg jobban kifejeződne, ha elforgatnád a képet 90 vagy akár 180 fokkal. Hangsúlyosabbá válna a kéz, és csökkentené a fenti térre és székre eső figyelmet, ha annak nem szántál mélyebb szerepet. Mert jelen elrendezésben hiába, de akkor is hangsúlyos a fenti rész - legalábbis ezen a médián mindenképp - és ami önmagában is vonzza amúgy a nyugodtságával a tekintetem.

István, olyan érzésem van, mintha - és ez nem csak nálad és most érezhető - az, hogy valaki amatőr vagy műkedvelő, az valami olyan lenne, amire büszkének kéne lenni. Jó íráskészségű ember vagy, fontos a forma mellett a tartalom is, és amin meg lehet, azon érdemes és kell is változtatni, a lelkest én legalábbis inkább használom negatív konnotációban, mert sok magát lelkesnek tartó emberrel hozott már össze a sors, akik gyakorta akkor mondták hogy de hát ők (csak) lelkesek, amikor épp valamit nem volt kedvük pontosan megfigyelni vagy megfogalmazni, vagy megvalósítani.

A dekódolásról azt gondolom, hogy érdemes egyszerűen kezdeni. Sto mi vigyim na kartyinke? A képnyelv is nyelv. Mi van a képen? Egy asztal, egy tál, eprek, szirmok, kéz, székrészlet. Tárgyilag. Íves és organikus, formailag. Ezek kiadnak egy helyzetet, ami úgy értelmezendő, ahogy van. Egy kéz nyúl egy asztalon az eperért. Itt azt elvárni, hogy a kéz és a szék legyen vonalban, nos, az túlzás (marhaság).

Kérdezek. Miért fölösleges fenn a parketta? Ha fenn asztalig vágod, mi marad? Marad-e a kontextus? Mi lesz a székkel, szék marad-e? Fontos-e, hogy parketta van egy színház asztalokkal rendezett étkező helyén, fogadórészén, vagy mindegy? Ki van emelve a parketta? Mivel? Vakít az asztal, ott a cselekvés. Nem ez a lényeg? Na jó, de ha ez, miért kell fenn a tér? Azért kell, mert ha nincs, akkor a székből íves botok lesznek, ami értelmezhetetlen. De annyira nem fontos, hogy időt töltsünk vele, a teret rendezi és a folthatásban, a tömegelhelyezésben van csak szerepe. Lehetne fekete is, akkor is kellene, sőt, szék nélkül is kellene, hogy valami kimozgassa az asztalt, ha már ilyen idétlen formája van. Zajos? Ja. Fontos? Nekem nem, mert a fontos az az asztalon történik. Tehát valamiért nem oda fókuszálsz, ami a kép lényege, hanem mellé, és onnan vonsz le következtetéseket a képet illetően, ami tévedésbe visz, mert a táncos nem a parkettán jelenik meg, hanem az eperben és virágsziromban, amit a köszöntésére odatett, vagy odatettek. A tánc asszociáció sem a parkettén indul, hanem a gesztusban, amit a kéz ad, a kézfejben, ahogy az epret tartja. A parketta neked csípődött be, és igen, azért van így ott, mert tömegnek kell, ellenpontnak a sok fehérhez, és ha már ott a szék, miért basszam szét az ívét? Így állt össze egybe nekem, asztal főszereplő, szék a fűszer, a parketta meg adja alá a basszust.

Azt írod, hogy ez a metódus, amit adtál, nem fog változni nálad. Bosszantó ez, hogy ragaszkodsz a hibás úthoz, bevallom, nem is értem. Miért? Olyan ez, mint a hibaizmus, amikor az amúgy fűszerként valóban használható hibát emelik trónra, és az a szuper, aztán kreálnak hozzá értelmezési keretet is, és a végén az a hülye, aki nem rogy térdre a hiba magasztosságától. Holott a dolog rém egyszerű: az tolja előtérbe a képnél a hibát, aki nem ismeri a szabályokat és ezért azokat felrúgni is csak esetlegesen tudja, úgy, hogy ezért valami kell, hogy művészi legyen, ihletett, megazördögtudjami, hát legyen akkor a hiba az. Fátyol Viola szarrá vakuzott szar képeiből is mára kanonizáló erő lett, ahogy a konceptuális fotográfiából is meghatározó trend, mindent alá kell vetni a koncepciónak, gyááá, de jó, ja. És ahogy egy öreg fotóművészünk mondá vala erre: a falakon koncepciókat látni és nem képeket.

Na, bocs, hogy rád öntöm mindazt, ami bennem van.

A mobilról. Az nálam van mindig, a gép ritkán. Ja, ezen majd kell változtatni, de most ez van, így van. A helyzetre nem tudtál készülni ennél jobban, mivel amikor bementünk az előadásra, még ez nem volt, akkor borok voltak az asztalon. Mire kijöttünk, ez fogadott, és a köszöntés, ahogy Pali még kosztümben kijött, mondott pár szót, aztán kiment, és maradtak az asztalok így, ahogy látod. Odamentem, volt időm némi arra, hogy míg Pali benn volt, nézzem, feldolgozzam az élményt és eldöntsem, hogy meg akarom fotózni, így aztán odamentem, fölé tettem a mobilt, persze érzésre, mert nem álltam fel semmire, így csak skurcból látszódott kábé, mi van a képben, lőttem egyet így, az emberek meg udvariasan várták, hogy mit csinálok, nem nyúltak az eperhez, mire én szóltam, hogy tessék csak, nyugodtan, erre egy lány félénken benyúlt egy eperért. Ennyi. Exponáltam. Tudatos? Szerintem az. Van benne bizonytalansági faktor? De még mennyire. Jobb lett volna, ha felállok székre? Technikailag igen, lehet, de akkor már annyira megbontom a valóságot, hogy minden gesztus mesterkélt lesz. Ez az előnye a kurva mobilnak, amit a többi masina nem tud: nem vesznek halálosan komolyan vele. Ezért a mérőműszer kevéssé módosítja a mérést, hogy metaforikus legyek.

Aztán: mindegy, minek hívod. Elemzésnek, szómágiának, kommentnek, mindegy. Közlés. És Ebből adódik, hogy a szabályok kötnek, vagy sem, az nem érvényes kibúvó, a közlés köt maga. Egyébként ráadásul szerintem gyarapszunk attól, ha megtanulunk egy nyelvet. de ha összeszámolod, hogy mennyiszer írtad le, hogy ez vagy az nem érdekel téged és/vagy nem fontos, akkor ha adsz magadnak kis időt, magadtól fogsz szerintem arra is rájönni, hogy csinálni valamit jól vagy szarul, az alig több energiabefektetés - ellenben a nem érdekellel nehezen lehet mit kezdeni, mert ha nem érdekel, akkor miért is csináljuk?

Értem Zsolt, most is! Kérlek szépen, Te is értsd, én azt írom le, amit látok, és amit meglátok. Nem vagyok fotográfus, és nem elemzek, nem ez a célom, talán csak néha úgy néz ki, de nem, simán lelkes amatőr vagyok és maradok. Én nem tudom mit akar valaki egy rögtönzött fotóval pontosan, csak azt tudom, hogy mi jön át hozzám. Annak képszerűsége szólít meg, vagy sem. Ha az induló szándék nem vág össze a visszasugárzott anyaggal, akkor három dolog lehet: vagy az adó oldal a rossz, vagy a vevőegység, vagy az éterben történik valami. Te azt mondod, a vevőegységben van a gond. Rendben, elfogadom, lehet hogy az. De talán erre az a magyarázat, hogy éppen sokkal szélesebben fogja a jeleket, mint amit várnál... Vagy ez már nagyképűség? :)

Nézzük a részleteket: itt először azt láttam, hogy fölösleges ennyi parketta a kép tetején, de azt is láttam, csak a kis ívért vágtad ott, tehát az fontos, az ívekkel hozol egyfajta ritmust - de önmagában ez azért elég sovány érv, mert ennek hordaléka (az a zajos parkettafolt a tetején) az nem kellene... Aztán olvasom, hogy a táncos, koreográfus művész tiszteletére készült a fotó - azt gondoltam, hogy akkor ez a parketta mégis fontos volt Neked, azért van ott, és azért emeled ki ennyire, azért vágod az ívnél is, hogy a karcsúságot, a mozdulatot, valamilyen tánc-asszociációt indítasz el vele a nézőben, ami meg is van, nem kell erőltetni. Amikor erre rájövök, rájövök arra is, hogy sőt!, ezért választod le a mozdulatról is, mert ezzel megmutatható, ahogy mondjuk Frenák kimozdul a szokványos térkezelésből, maga is kísérletező művész, stb... Mondom is magamban, ej ez a Zsolt, tud valamit! És ez engem inspirál, ezt meg akarom látni, érdekel, izgalmas. Nekem ez egy érzeti spirál, egyik megvilágítja a másikat... De jó, elfogadom, ez a képzelgés lehet, hogy tényleg hiba! A rossz hír, hogy ez nem fog változni nálam...:)

Ugyanakkor én nem akarom ezt a témát megfotózni, én azt hiszem, csak felfedezem Nálad (vagy másnál, ha éppen) a kép valóságán túli részleteket. Ha Benned feltámadna a vágy, hát lásd, van benne, hordozza magában, simán ott van éppen egy impresszióként amit írok. De persze, hogy kiveszem magamnak, mert amik nekem ebből tanulságok, azok a képi konkrétumoktól távolabbi felfedezések, amit tényleg magamnak teszek. Hogy pl. fontos a következetesség. Mennyire oda kell figyelni részletekre. Hogyan mozogjanak ívek, ívpárok, stb... De nem mértan, érzékelés, benyomás. Azt gondolom, jó ha beszélünk (beszélnénk is) is róla (többen is).

De akkor még mindig a parketta - mert miért van az a parketta ott...? Mert ezt dobta a véletlen, így állt minden éppen? Vagy tényleg csak képi szabályokra gondoltál, hogy a szék háttámlájánál vágod, mert úgy jó, úgy lehet kihozni? Esetedben én ebben nem hiszek. Bocsánat, én azt hiszem Rólad, ezek az érzetek, intuíciók dolgoznak Benned, és nem véletlenek. Benned ez már inkább az az univerzális kör, amely meghaladja a részletekben való bogarászást, és természetes módon tör elő, lehet, észre sem veszed, mert a kezedben és lelkedben vannak az asszociációs idegvégek is. Én azt hiszem hogy a semmiből nem lesz semmi. Valami csak valamiből jön ki.

Az is, hogy mobillal készült, az is fontos infó, de nem úgy, amire felkapod a fejed. Például megmagyarázza, hogy nem készültél rá, azaz ez egy meglátás, elkapott pillanat, megérzés ott... És ez az előzőekben erősít meg engem. De megmagyarázza a gyengébb képminőséget is, elfogadtatja velem a már képalkotóként fellépő, nagyfokú képzajt a parkettán, nem akar olyan lenni mint ami, nem fedi el hibáit, és éppen ezzel lép át ezen a gáton, de csak úgy, hogy felismertem, hogy mobil. Tehát fontos. És nem az eszköz létjogosultsága miatt!

És írtam, mivel nem elemzek, engem az elemzés szabályai sem kötnek, én csak észrevételezem ezt-azt, kiveszem a fotóból amit én ki tudok venni képességeim szerint, amit látok. Amit nem látok, nem tudom kivenni. Itt pl. nem látszik a köszöntési helyzet ezen a fotón. Nem tudod bebizonyítani ezzel a képpel azt, hogy amott éppen köszöntöttek valakit, és még csak ennek a köszöntésnek a légköre sem látszódik szerintem, az Neked megvan a valós élményből, de nem a fotón. Itt ívek vannak és színek. Egy elmosódott mozdulat, és parketta... Erős jelképek. Ez van a fotón.

Engem a műterem vagy nem műterem kérdés nem nagyon érdekel, ha a kép tud dolgozni, teljesen mindegy, nincsenek rögzült ideológiáim a használható/élvezhető művészetről (Nem azért írom, hogy Neked lenne!) Fontos alapnak tartom a tartalmi őszinteséget, de csak alapnak gondolom - a felépítmény maga a forma lesz, s azt hiszem, ezt tudod és hirdeted Te is.

Mindenesetre nagy érdeklődéssel, és tisztelettel írtam, amit írtam, kérlek, ez a szándékom maradjon Benned!

István, szuper, de nagyon félremégy. Azért írom, mert jó pontosítani elemzésnél, hogy hol csúszik el, mert utána arra épül minden. Mobil. De ennek semmi jelentősége nincs. A parkett nem fontos. Ez egy asztal, rajta tányér, eprek, virágszirmok. Ha felteszed a kérdést, mit látunk, az sok mindent tisztába tesz. A kéz épp elvesz egy epret. Mozgásban van. Vagyis nem lehet elvárás, hogy precízen pont sarokra fusson ki, vagy tengelybe kerüljön a székkel. A valóság ritkán mértan. Van benne, fontos, de csak annyira, amit kiad, vagyis persze, lehet azt is, hogy fogok egy modellt, felállok egy létrára, megkérem, hogy hova tegye a kezét, ne mozogjon, egy segítőt megkérek, hogy a széket mozgassa oda, ahova kell, és így meglenne, amit keresel, de értelme nulla, ráadásul lássuk be, ez így ebben a formában maga is egy performansz lenne, ami persze megtörténhet, hiszen miért is ne lehetne a fotózás aktusa performansz, de alapvetően a fotografálás a valóság és a helyzet rögzítése a megfigyelő szempontjából, és a valóság ebben a szituációban csak durva eszközökkel lehetett volna úgy módosítható, hogy felálljon az a mértan, aminek, amúgy semmi értelme vagy szerepe nem lenne, mert nem adna a képhez többet, viszont elvenné magának az aktusnak, a történésnek a levegőjét - magyarán szétcseszek egy köszöntési helyzetet a magam érdekében, aminek eredményeként egy steril, valósággal semmi közös helyzet állna elő, amihez akkor már értelmesebb, ha fogom az asztalt, az epret, a szirmokat, és beviszem egy műterembe. Egyszerűbben mondom. Nem keverhető egy műtermi helyzet és a valóságban bekövetkező történés. Nyilván, ha valami történik a valóságban, az érvényes, hogy megjegyzem, és reprodukálom otthon, de tudatában kell lennem, hogy akkor egy új helyzetet hozok létre, a kiindulópont már nem valóság, hanem egy vízió, és akkor viszont ennek értelmében kell magát az akciót berendezni, jóllehet elhagyva pl a tányért, az inget a modellről és a többi és a többi.

Máshogy mondom István. Akkor segít egy értelmezés, ha abból indul ki, ami a képen van. És abból keres okokat és von le következtetést. Ha nem ezt teszed, hanem felállítasz egy virtuális helyzetet, amihez szerinted kéne a dolognak közelítenie, akkor nem elemzel, hanem magadnak jegyzetelsz, hogy hogyan csináld te meg a képet ez alapján, amit látsz. Ezt is lehet, de akkor tedd oda, hogy ez a te jegyzeted arra magadnak, memoriterként, hogy ezt majd aktuálisan így és így fogod modellezni otthon.

Ezt most sem baszogatásként írtam le, hanem mert külön kell választani azt, amikor az ember egy kép láttán azon agyal, hogy ha ő csinálná, hogy csinálná (jegyzet, memo), és azt, hogy a meglévő dolgokaz elfogadja, mint kiindulás és arra keres megfejtést, hogy azt az adott dolgot figyelembe véve hogy lehetne még jobb. Néha nehéz megtalálni a határt, de itt pl ez elég jól érzékelhető, ahogy azt te magad is megteszed az utolsó bekezdésben. Na, abból kell kiindulni és arra építeni a mondandót, mert az segít a fotósnak, hogy a saját ötletét hogy lehet tökéletesíteni.

A kép egy izgalmas kompozíciós játék( is lehet), bár az van bennem, hogy egy mobillal elkapott fotó. Elmondom miért. Gondolom, ebben az észrevételben a (tánc)parkett is fontos, meg az ív is a thonet székkel (ha már nincs a képen táncos). És ehhez van egy mozdulatunk is lent, meg érzelmi kötőpontok a virágszirmokkal(?) és szív alakú eprecskékkel. Ezek mind kiváló megfigyelések, mindig irigyellek a szemedért!
Viszont vannak icicpici disszonanciák is, amelyeket pontosítva ezen két tartalmi képfél kötése megerősödne. Például a kéz és a szék tengelye nem egy egyenesen fekszik, és csak egy hajszállal az érzékelhetőségen belül, de annyira meg nem térnek el, hogy ez ne számítana. Ugyancsak a tányér szélének íve és a szék ülőke íve is csak majdnem pontosan követik egymást (bár ezek meg igen messzi vannak egymáshoz, de nekem kiérződik ez a finom, és bizonyára csak esetleges decentralizáltság). Ezeknek a formai kötéseknek a kidolgozása nagyobb kohéziót teremtene a lenti és fenti, a centrális és perifériális tartalmak között. Ez annyira jó találat, hogy igazán megérdemelné a precíz kidolgozást.

Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy a helyszínen mindez mennyire megoldhatatlan, kontrollálhatatlan, és hogy csak utólag látszódnak ezek az apróságok. De mondom, az észrevétel fantasztikus, és a szándék pedig tiszteletreméltóan szép. Nekem tetszik ez a fotó!