Valami kifacsart, természetellenes módon egész életemben úgy éreztem: közöm van a tengerhez. Pedig nem volt.

Kifejezetten örülök annak, hogy a Vera megmutatja nekünk a játékos oldalát is, hogy tulajdonképpen itt egy olyan trükköt alkalmaz, ami elgondolkodtatja a nézőt és ahogy olvastam a hozzászólásokat sikerült is csőbe hűzni az embereket és ez kifejezetten jó és tetszik az, hogy ő egy ilyen játékkal elkezd foglalkozni. Nagyon jót tesz – ez az egy szó jut eszembe – nagyon ráfért Verára ez a játékosság, ugyanis ez ad egy dinamikai tartományt a munkáknál, hogyha az ember mer játékos lenni. Nem azt mondom, hogy minden képet el kell viccelni, nagyon nem, de az fontos, hogy az ember megtalálja azokat az utakat, azokat az irányokat és felfedezze ezeket magában, amikben a játékosságban van helye. Kompozícióban is nagyon tetszik ez az egész. Van egy statikus helyzet, a szereplő nagyjából a kép közepére van komponálva és ezt megbolondítja egyrészt azzal, hogy ennek az autó motorháztetőnek a síkja és a horizont síkja dől és az is nagyon jó, hogy ezek a pampafüvek vagy nem tudom minden hívják ezeket, amik itt a parton vannak és azt autó tulajdonképpen jobbra-balra billegteti ezt az egész történetet. Tehát hogyha ez nem lenne a képen, akkor ez egy statikus történet lenne lényegesen kevesebb mozgással és ez a mozgás nagyon fontos, mert ahogy a kép be van mozgatva ezekkel a képalkotó elemekkel, úgy válik egyre erősebbé az a fajta próbálkozás, ami a mozdulatban látszik, amikor az ember hideg vízbe dugná a lábát és akkor ott kísérletezik, hogy fog-e ez sikerülni, vagyok-e elég bátor ahhoz hogy mondjuk a 10 fokos vízbe bele tegyem a lábam. Nekem erősen hoz emlékeket is, amikor elmentünk a Duna partra Szentendrénél és az ember azt mondta, hogy na már itt a tavasz és itt a nyár, belemegyek a vízbe, már csak azért is, hogy lelkileg erősítsem magamat abban, hogy vége a télnek. Persze baromi hideg volt, és az embernek ott rögtön a parton, ha őszinte akart lenni magával, akkor azt mondta, hogy elment a bátorsága az egésztől, és nem fogja ez a játékot végig játszani, de hát ott voltak a barátok, le kellett győzni ezt a fajta félelmét. Nekem benne van ez a képben, benne van ez a fajta bizonytalanság, kérdés, kétkedés, félelem a gesztusban, és ezt, ami egyébként egy statikus helyzet lenne, ezt mozgatja meg maga az, hogy a horizonttal, kvázi a víztükörrel, az autóval és a füvekkel van egy játék, ez mind-mint erősíti a képi üzenetet. A leirat is fontos. Igaz, hogy ez nagyon áttételesen van ebben a képben benne. Azon még egy picit dolgozni kell Verának, hogy amit a leiratban nagyon pontosan, erősen és precízen megfogalmaz és tulajdonképpen minden leirata mese – jó értelemben véve, nem kitalált történet, hanem egy nagyon fontos elbeszélés saját magáról – nem mindig ugyanilyen koncentráltam fogalmazódnak meg a képein. Tehát most még úgy érzem, hogy néha ezek a leiratok valamivel talán erősebben sikerülnek, mint ahogy az a képen megjelenik. Ennél a képnél – hát én persze nem tudom, mert nem vagyok ott, nem tudom kié az autó és hogy Verának mennyire lehetett ebbe beleszólása – ha az autó, amit tükörnek használ közelebb megy a parthoz, a valós parthoz, ahol a háttérben ott meg lehet sejteni a tengert, akkor az azért izgalmas, mert van egy kettősség előre-hátra a térben mozogva is egy játék. És akkor ez a valami közöny, hogy háttal vagyok és nem a tengerbe dugom a lábam, hanem az autó motorháztetőjénél játszom el ezt az egész történetet, ez még érthetőbbé, még erősebbé válik. Nincsen csillagocska, de csak így tovább! (hegyi)