3 éve, agyvérzésem idején kaptam. Figyelmeztetőül, hogy ne pörögjek már annyira, és ne haljak meg. Félreraktam, sokáig porosodott a könyvespolc egyik sarkában. Aztán nemrég a kezembe akadt. Letörölgettem, emlékeztem.

A fotó önmagában, ha a leiratot nem figyelem, akkor egy jó megközelítése valaminek, látunk egy kerámia edényt, amiben gyöngyökből fűzött virágformák vannak. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ez a nézőpont az, ami a legjobb formáját adja ennek a tárgynak, mert ha megfigyeljük, akkor sokkal erősebben él a cserép, mint maguk a virágformák, mert azokat oldalról látjuk. Az arányok most a cserépforma mellett erősebbek. Azt kifejezetten jó ötletnek gondolom, hogy Mariann valami sállal körbevette a tárgyat, ami színben és mintázatban harmonizál ezzel a tárggyal és ennek a színvilágával, mert ez csökkenti a tárgyiasságát ennek a cserépnek. Ha leirat nélkül nézem ezt a képet, akkor, mint tárgyfotó megáll a lábán, én magasabbra emeltem volna a kamerát, hogy jobban lássam, jobban érthessem ezt a sárga és piros színű gyöngyökből fűzött virágot. Annak is örülök, hogy az is érezhető ennél a fotónál, hogy ez nem egy mai darab. Aki tisztában van azzal, hogy ezek a gyöngyök hogy néznek ki újkorukban, itt nem csak fény-árnyék hatás miatt van színváltozás, hanem valószínűsítem, hogy a nap megtette hatását, és kiszívta a festék tónusát a gyöngyökből, tehát ez is egy jó irány, hogy ebben a kicsit fád színvilágban mutatkozik meg ez a virágkompozíció. Ugyanakkor nem tudok eltekinteni a leirattól. Nagyon tárgyilagos, nagyon határozott leirat, de mégis nagyon érzelmes üzenet. Ezt erősíti a cím is. Ha elolvassuk ezt a leiratot, akkor már fölmerül bennem a kérdés, hogy biztos jó leckebesorolást kapott-e ez a kép, hogy Tárgyfotó. Talán ennél egy kicsit többet jelent. Érdekes dolog az ember életében a betegségekkel, a sorsfordító eseményekkel való kapcsolat. Sokan kis szentélyeket emelnek a lakásban, és összegyűjtik ezeket az emléktárgyakat, és időről időre megünneplik ezeket az eseményeket, még akkor is, ha ezek nem pozitív emlékhez csatolódó események, mások szeretik ezeket elfelejteni, és azt mondani, hogy ezen én túlléptem. Az az érdekes, hogy a kép maga is ezt a fajta döntés bizonytalanságot sugallja nekem, pontosan azzal, hogy nem akarja nagyon szépnek mutatni ezt a kis virágot, pedig valószínű, hogy amikor Mariann ezt megkapta, akkor ez egy saját formájánál többet jelentő érzelmileg lényegesen töltöttebb tárgycsoport volt. Ahogy a leirat is mondja, mintha ez kikerült volna a látókörből, és most újból valamiért előkerült, de még nincs a helyén. Én azt mondom Mariannak, hogy, miközben ez egy jó kép lehet, és én megtartanám belőle azt a színvilágot, azt a textilt, és azt a környezetet, amit létrehozott Mariann, de talán kevesebb fénnyel, sejtelmesebben, és eldöntve azt, hogy mi az ő viszonya ehhez a tárgyhoz, egy ismétlés nem ártana. Nekem most billeg ez az egész a tárgyfotó szikársága, és az érzelmi megközelítés és emlékkép felidézés között. Jó lenne, ha ez a döntés megszületne Mariannban. Én most ezért adom vissza ismétlésre. (hegyi)