Az irodalom hatásáról szóló képed alatt két olyan könyvet említettél, ami számomra nem irodalmi kategória (non-fiction), bár mindkettő érdekes. Szerintem Hrabalt olvasni jó, és abban is segíthet, hogy egy képen ne csak az arányokkal és a látvánnyal törődj. Persze a képről majd pedellusunk elmondja a magáét, én ahhoz nem értek.

Köszönöm a hozzászólást, még barátkozom a Látszótérrel, de ez a művészi hozzászólás igen bíztató.
Hogy őszinte legyek, a könyv a képen a "Magasabb rendű hűség"(James Comey) az FBI egykori igazgatójának vallomása Trump Amerikájáról. A könyv illetve oldal választás egyedül az arányokat szolgálják. Az ötlet Krekó Péter, "Tömegparanoia" könyve olvasása közben körvonalazódott. A képem konnotációja megengedi a szubjektív értelmezést, bár az én narratívám az irodalom inspiráló erejéről szól. Remélem sikerült megválaszolni a kérdést.
A Túlságosan zajos magány a maga bizarrságával egy fantasztikus olvasmánynak ígérkezik.

Érdekelne, mi az a könyv, és pontosan hol is nyitottad fel, mert amúgy önmagában is elég bizarr, de ugyanakkor jól fésült is ez a kép, egy ötlet kivitelezve, de a lélek, ami a bálákba rejtett, gondosan kiválasztott kötet, mondjuk egy Hegel, vagy egy Hieronimus Bosch a présgépben, az itt mi volt?, mert ha lett volna, és még mondhatod, hogy volt, az végképp elégedetté tenne, és mert ilyen fiatalembertől váratlan volna, hát a meglepetés lenne az az adalék, a véres hentespapírok és kartonok között előkacskaringózó gondolat, amit el lehet szopogatni, mint a cukorkát, vagy kortyolgatni, mint az alkoholt, amíg szét nem árad a vénáinkban, hogy felszívódjon valahol a szívünk és agyunk között félúton, közelebb az utóbbihoz, valahol torokban.

Ha nincs meg, miről zagyválok itt: Túlságosan zajos magány

Üdv a Téren!