Féltem, hogy ez a kép is sorra kerül, láttam anno valahol a web óceánján és már akkor is azt gondoltam, hogy nincs benne kegyelem és tisztelet a modell iránt. Ez egyfajta kukkolás nekem, leszámítva azokat a hibákat, amik a világítás esetlegességéből adódnak, most erre nem térek ki, mert a legfontosabb probléma az, hogy mit gondolunk a modellről és az mennyiben érvényes vagy mennyiben időtálló. Persze, egy kandúr és az ő sérülései benne vannak a pakliban, de fel kell tenni a kérdést, hogy miért mutatom meg ezt így? Tehát ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne őt lefotózni. De ahogy egy ember esetében sem a sérüléseit akarjuk mutogatni, így igaz ez egy állat esetén is. Nem szépelgésről van szó, isten ments. Csak arról, hogy a formát meg kell találni ahhoz, hogy ne hazudjam el, ami van, de ne is emeljem a fókuszba, hanem a maga természetességével és humánum által vezérelve közvetítsek. Mi a cél? Elrettenteni az állatkínzókat? De akkor mi ez a meleg téglaszín, ez a bájos póz? Portré egy harcosról? Csináld meg fekete-fehérben, és lehet húzása, ha úgy világítod, hogy a sérülés csak adalék legyen és ne a fő téma, hiszen ő túlélő. Witkin elment a falig, nem muszáj követni, de ha akarod, akkor meg állj bele, terítsd ki a dögöt és vedd górcső alá a nyomorúságát. De kuncogni a sérült macskán, az nekem kevés. (hegyi)