Örülök ennek a képnek, de legfőképpen annak, hogy ahogy látom, itt ez komoly vitákat is kiváltott, értelmezési kérdéseket. Ráadásul érkeztek rá olyan kommentek is, amik igazán arról tanúskodnak, hogy nem csak egy szemvillanásnyi ideig foglalkoztok egymás munkáival, hanem elgondolkodtok egymás dolgai felett. Ennek én nagyon örülök, sőt, azt gondolom, hogy ha van helyzet, amikor mint közösség gólt rúgtunk, akkor ez ilyen helyzet. Sikerült Andrásnak egy olyan képet készítenie, ami a maga tárgyiasságával fölkavaró, ugyanakkor esztétikai csomagolásban egy elvonatkoztatást is tartalmaz ettől a tárgyias megfogalmazástól, és ki-ki az adott lelkiállapotától függően engedte ezt magához közel, vagy utasította el. Még az is egy jó dolog, hogy egy újfajta kompozíciós eszközt használ itt András: ez a négyzetes kompozíció. Nagyon izgalmas ebben a kompozícióban dolgozni, teljesen más arányokat hoz, és más kérdéseket, problémákat vet föl, és ezt András jól megoldotta ennél a képnél. Talán egy picit szűkre van komponálva, talán egy leheletnyit, mint ahogy a kép alján a képhatár és a fő objektum közötti távolság észrevehető, annyira kellett volna jobb és bal oldalt is távolságot hagyni. Ennyivel lehetett volna tágabbra komponálni, de az ötlet jó, és az eszköz is, amit a tónusvesztéssel, a szinte monokrómra egyszerűsített színekkel kapunk, és azzal a kontraszt-helyzettel, amit András beállított az utómunkánál. Ez most mind egy irányba mutat, és ez egy nagyon szerencsés dolog, ugyanis pont ettől válik az ügy többé, mintegy dokumentálásává annak, hogy mentem hazafelé, és találtam egy döglött madarat. A hozzászólások között Gime mutat egy másik képet is, ami egy sünit ábrázol, tessék megnézni. Én örülök, hogy azt a képet nem töltötte fel András, most csak oktatási szempontból jó, hogy azt mutatja, egyébként a saját portfóliójába ne emelje azt be, a két képet összehasonlítva lehet megérteni azt, hogy mi a különbség egy tárgyias megközelítés és egy lírai megközelítés között. Annál a sünis képnél a tárgyilagosságon túl nem kapunk mást, és az olyan, mint kukkolni egy balesetet, miközben sem esztétikailag, sem érzelmileg, sem értelmileg nem emelődik föl, nem transzponálódik a tartalom. Az az ereje ennek a képnek, hogy egy olyan transzpozíciót kapunk, ami által az ember nem a tényleges valósággal foglalkozik csak, hanem pontosan a formai játékokkal, fényekkel, árnyékokkal, ezzel az olajos hatású környezettel ki-ki a maga élményét tudja továbbélni, és aztán asszociálni. Gime most a halálmadárra asszociált, én ezt elfogadom, mint saját asszociációját, én lehet, hogy másfelé mozdultam el saját magamban. Mindenesetre a jó az, hogy gondolatébresztővé és ikonikussá válik a képi megoldás. Az, hogy ez a Csend lecke, abban nem vagyok teljesen biztos, de a három csillag megvan. És arra hívnám fel Gime és a többiek figyelmét, hogy azok a képi eszközök, a tónusvesztés és a rögzítő eszköz korlátai, amik sokszor idegenül hatnak, itt, ennél a képnél hozzáadnak az érzelmi megközelítéshez, tehát ha megvan, mit akarok csinálni, akkor az behívja azt, milyen eszközöket kell hozzá használjak. (hegyi)
értékelés: