Egy bátor akrobatamutatványt látunk Feritől, hiszen ha jól érzékeljük, akkor a kameráját ki kellett lógatnia a kocsiból ahhoz, hogy ezt a képet el tudja készíteni. Hogy eközben tudta-e kontrollálni azt, hogy mit fog exponálni, nem tudjuk, a végeredmény azt mutatja, hogy nem nagyon. Mint kompozíciós, formai játék talán még elfogadható is lenne ez a megoldás, de az esetlegesség nem visz tovább azon az úton, hogy azt mondjuk, na, most hogy jövünk keresztmamáéktól vasárnapi ebédről és unatkozom az anyósülésen, hát kilógatom a gépem egy nagylátóval a kocsiból, exponálok párat, valami majdcsak lesz. Merthogy izgalmas lenne az, ami a szélvédőn tükröződik, izgalmas lenne a mozgó autó és a mellette elsuhanó táj és annak mélységei, de ezek nem kapnak kelllő hangsúlyt, a motorháztető igen, miközben azt, hogy merre az a hazafelé, hogy mi van előttünk, azt nem látjuk. Ez is lehet egy koncepció része, hogy úgy megyek hazafelé, hogy nem tudom, mi vár otthon, de akkor ennek a drámaiságának kell megfeleltetni a képet. Feri, ebben a megoldásban kevésbé vagy benne, mint a többi képedben, ami nem jelenti, hogy ne keresd a spontaneitásban önmagad, de a spontán történéseknek is van valami alkotói belső előképe, ami - akár mint Pollock esetében - az akció közben mint egy láthatatlan vezérfonal, vezeti az alkotót, még akkor is, ha az nem tűnik tudatosnak és tervezettnek. (szőke-hegyi)