Egy önfeledt hétvége Mátraházán.

Kedvelem ezt a képet, mindazzal együtt, hogy körülbelül azt az irány erősíti, amit néhány képpel ezelőtt elmeséltem, hogy van egy ilyen technikai irány, ami a 80-as, 90-es évek elejére igaz. Én annak nagyon örülök, hogy Hajnalka újra közöttünk van, és annak is, hogy az előző időszakában készült képekhez képest sokkal közvetlenebb, közelebb enged magához, még akkor is, ha ezek a láncok még mindig jelzésértékkel, mivel nagyon határozottan rajta vannak ezen a képen, odakötnek minket a valósághoz. De olyan egy kicsit az egész, mintha egy éjszakai fotót látnánk, egy infrakamerával készült fotót. Benne van a játékosság is, de mégis az egészben, mindezzel együtt, amit eddig elmondtam, van valamennyi kis pici fájdalom, szomorúság. Ezt én azért tudom átérezni, mert saját magam is a magam 43 évével olykor megélem ez. Amikor belekezd az ember egy játékba, de már elfárad közben, pedig azt hitte, hogy végig tudja csinálni. Vagy közben a környezete ad egy visszajelzést arra, hogy "Hát talán, Zsolt, 43 évesen nem kellene mérleghintázni, mert ostobán nézel ki abban a hintában", vagy Zsolt maga jön rá, amikor leesett róla, és megy a baleseti ügyelet felé a kificamított bokájával, hogy "hát bizony-bizony az idő nem nekünk dolgozik". Valahogy ennek az élményét érzem itt is, hogy ott vagyok ebben a hintában, mosolygok is, veletek is vagyok, de azért mégsem az az önfeledtség jellemző már erre a képre, ami mondjuk egy 10-12 éves gyereknél olyan evidensen adja magát. Én ennek nagyon örülök, hogy ez a képre tudott kerülni, mert ettől válik ez az üzenet személyessé, és ez ír felül minden technikai nyavalyát: a túlvakuzottságot, azt, hogy tulajdonképpen lehet, hogy ennél többet kellett volna adni a kézből. Mindezt feledteti az, amit ez a kép üzenetként tud sugallni. Én megadom rá a három csillagot. (hegyi)
értékelés: