A Sexepil Hegyi Zolis eredeti formációja néhány koncert erejéig összeállt újra, a kép az A38-on készült. Mobillal, persze.

A kép láthatóan mobillal készült, azonban az így létrejött retrós tónus és színvilág tökéletesen illik a kép készítése közben vélhetően szóló újhullámos zenéhez, ami feltételezésem szerint egyben a címét is adja a képnek. Ezzel az eszköztárral is jól kifejezi azt az életérzést, ami ezeknek a zenekaroknak a rajongóiban él(t). A tudatosan használt technikai roncsolás ellenére rögtön érzi az ember, hogy a fotós nem először nyúlt fényképezőgéphez. Ugyan egy ilyen koncerthelyzetben mindig esetlegesek, kaotikusak a körülmények, a fényviszonyok is szélsőségesek, mégis ebből a helyzetből ki tudta hozni a lehető legtöbbet. A picit alsó nézőpontból fotózott kép miatt úgy látjuk az énekest, mint a rajongói a színpadon, így sokkal könnyebb belehelyezkednünk a koncerthangulatba. Ezt erősíti a vakító reflektorfény is. A fej közel az aranymetszés helyén, a mikrofonállvány pici ferdesége inkább bevisz a képbe, és pont függőlegesen már túl direkt és életszerűtlen lenne. Mindeközben egyébként milliméter pontosan arányosan osztja fel a képet - no meg az alkarok által alkotott háromszöget is, tehát nagyon tudatosan került elhelyezésre.

Az előtérben a kis tábla a lámpával is erős része a képi egyensúlynak, sőt segíti a képszél lezárását: szépen takarja a láb és a mikrofonállvány, bal szélen levő dobozok elvágását, így megszünteti az éles elvágások által okozott hiányérzet kialakulását. Ugyanakkor a lámpa iránya és formája miatt visszatereli a nézőt a képbe, hiszen a lámpabúra - jobb derék - jobb alkar lendületes íve éppen az arcra visz minket. A háttér is rafinált, és beszédes. A jobb alsó képsarokban jól megfér a modern cuccon (kék fény!) a retrósabb kinézetű technika (zöld fény!). Egyensúlyi szempontból is fontos, visszabillenti a képet a bal képfélen levő alak súlyától. A háttérben a dob szintén képi aranymetszésben, azaz képileg is szól a háttérben a ritmus, a zene, míg az előtérben az ének teszi ezt. Precízen komponált a reflektorok fénye is, hiszen az énekes és a jobb képszél közötti terület arányos helyéről jön az egyik fénye, a másik reflektor pedig egyfajta dicsfényt varázsol az előadó köré. A fénykévék legyezője is befelé koncentrálja a tekintetet. Az énekes bal alkarjának (rendezői jobbon) vonala szépen arányosan elosztja a képet: bal felén a múlt retróslámpabúrája, jobbra a fény és a technika uralja a hátteret. De a háttér más viszonylatban is szépen összhangban dolgozik az előtérrel. Az arc (ének) a dob (zene) és a reflektor (csillogás) is egy szép, lefelé mutató háromszög-formát alkot a képen, ami a kép legvilágosabb részét képező beégett fényháromszögben is visszaköszön (arányosan kisebben). A háromszögben pedig megtaláljuk a helyszínjelölést, ahol mindez otthonra lel: megtudjuk hogy az A38 hajón vagyunk.
   Amíg a 80-as években ezek az alternatív zenei stílusok a Fekete Lyukból szóltak hozzánk, addig a mai világban mennyivel másabb, mennyivel finomabb közegben is elfogadottá váltak. Változik a világ, de a zene örök. Zöld. A fény meg kék. (A Szabó Lászlóig vezető asszociációimat, mag az onnan jövő aktuális áthallásaimat már nem írom ide... :)
   Mellékes személyes megjegyzés: Ha jól sejtem a kompromisszum a jobb szélen levő doboz volt, ami teljesen mellékes, és minimális tényező, de a képról való kihelyezkedése esetén ha jól sejtem a fejbeli térrekonstrukcióm alapján) felborul a fent részletezett precíz kompozíciós rend. Max. a bal képfélen levő zöld pöttyöt venném ki, bár némileg rímel a címre, de inkább zavaró mint hangsúlyos.
   A kép tökéletesen hozza a zene lecke lényegét. Kivitele, kompozíciója is nagyon el van találva, pontosan kimért alkotás. Mindenképp jár hát rá a 3 csillag szerintem. (Nagy Zoltán A.)
értékelés: