Játékos

Játékos

Ez egy asszociációs cím, aminek ugye megvan az a hátránya, hogy csak én értem.

Gyerekkoromat idézi ez a kép, legfőképp az a része, ami a digitális utómunka. Régen voltak ilyen ceruzahegyezők, amik különböző műanyag, fröccsöntött eszközök voltak, és gyerekkorunkban nyilván a gyermeki létbe próbáltak minket támogatni, és az egyik ilyen egy tévékészülék volt. Nem tudom ki emlékszik rá, és ebbe kellett beledugni a ceruzát, és így kifaragni. Nagyjából ez az élmény jön vissza ennél a képnél, olyan hatást kelt, mintha ez az egész egy olyan történet lenne, ami visszavisz minket az időben, de ez csak egy hatáskeltés. Attilának azt javasolnám, hogy próbáljunk meg párhuzamban maradni a tartalom és a forma között, mert jelen pillanatban van egy nagyon erős képi világ, ami létrejön ezzel a fekete-fehérrel, és ha az ember körberakja a kezével a képet, akkor maga az arc és a fények nagyon jól mesélnek nekünk, miközben ez olyan, mintha reciklálnánk a dolgokat, és újbóli felhasználással a sokadik bőrt próbálnánk ugyanarról a történetről lehúzni. Ezek közül a kalapos portrék közül majd egyszer csak meg kellene hozni azt a döntést, hogy melyik az, ami hozzád közel áll, és azzal az iránnyal kellene foglalkozni. Ezt, amit most látok, nem annyira javaslom útiránynak, mert nagyon rövid a kihordási ideje, nagyon gyorsan avul, mint értékképzés. Mindenféle digitális módosítás hirtelen fölkelti az ember érdeklődését, fú, de izgalmas, mert valami mást lát, mint a megszokott, és körülbelül ebben a tempóban szeret is ki belőle. Nagyon csínján kell ezekkel bánni, nem értem, nem érzem szükségét ennek a sárgás tónusnak, sem ennek a negatív maszkolásnak, tehát, ha lehet kérni, akkor próbáljunk meg megmaradni abban a kontextusban, ami a fotográfia alapkontextusa, legalább a munkánk elején, amikor keressük a magunk útját és hangját. Ezek a módosítások érvényesek lehetnek akkor, ha tudatosan, kifejezetten valamilyen hatás, élményanyag erősítésére szolgálnak, ha ez a céljuk. Itt azt érzem, hogy valami bizonytalanság van a képpel kapcsolatban, és ezt jó lenne feldolgozni, mintsem valamilyen esztétizáló eszközzel elfedni. Ezt a képet visszaadnám ismétlésre Attilának, viszont dolgozzunk még az önportréval, dolgozzunk saját magunkkal. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy a többi leckét ne lehetne csinálni, de azért szeretném, ha tudnánk kommunikálni az önportré keretein belül, mert az egyik legfontosabb dolog, de nem is a legkönnyebb újból és újból elkészíteni az arcképeinket, de akkor állunk stabilan a lábunkon, ha ezzel legalábbis valahol dűlőre jutunk, és határozott döntést tudunk hozni az önportréinkat illetően. Ismétlés. (hegyi)

Hozzászólások

Ági, kérlek, rendezz egy Hegyi hasonmás versenyt, hátha befutó lennék. :)

A kalaposak portrék közül az előző áll közelebb hozzám, azzal akartam valamit kifejezni, az illik az „önportrés” sorozatba. Ez a kép már a fotózáskor is bónuszként, játszódásból született, a fényt már nem is hozzám állítottam. Persze ezt is szeretem, ha más szempontból is. Mert ebben nincs semmi bizonytalanság, teljesen tudatosan húztam rá erre a képre - igaz játszásiból – egy olyan sablont, amivel már megküzdöttem, s készítettem vele egy sorozatot. (Persze az lehet, hogy ahhoz sem illik - most elbizonytalanodtam. :)) Egyébként meg ad egy olyan hangulatot, ami időnként közel áll hozzám, s van benne egyfajta esetlegesség is, ezek miatt szeretem, a születése körülményeiről nem is szólva.
Azért valahogy gondoltam, hogy nem fog tetszeni, de Monthy Python szavaival élve: „senki sem számít a spanyol inkvizícióra”. :)
Igazából tanultam belőle, köszönöm, de azért: „jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!”

Új hozzászólás