Érdekes ez a geg, olyan, mint egy francia film, amikor a felügyelő kerekezik jobbra, kerekezik balra, próbálja földeríteni az ügyet, van egy ilyen humoros vonala is ennek. A technikai megoldás oké, már az, hogy ez egy érdekes kísérlet, érdekes tanulmány ezzel a többszörös expozícióval biciklizés közben. Az egy másik kérdés, hogy kompozícióban biztos-e, hogy ezt akartad mutatni, ez nekem kérdéses, ezért nekem most ez egy egy csillagos tanulmány. (hegyi)
értékelés:

Meglepő, sőt, megkapó a kékes és a sárgás fények együttese, titokzatos és emiatt a néző szeretné megfejteni a rejtélyt, hogy mi történhet, mi lehet ott a sarokban. Ez a fő iránya a képnek, és ehhez képest kell minden mást szemlélnünk, tehát azt kell mérlegre tenni, mi az, ami ezt erősíti és mi az, ami elviheti a fókuszt. A kép határai kicsit lötyögősek, mert miközben a bal oldalon a szereplőnél szinte kényelmetlenül szűkre vágunk, felül a polcnál tágas tér van, ami persze utal a könyvek által a kedvenc zug élményére is, de a könyvek alatti fal üres, és ez az üresség túl nagy ahhoz, hogy ne szakadjon le a tömegről a polc formája. Aztán a zokni... én elhiszem, hogy természetes helyzetben kell a zokni, főleg télen, de így mint két nyuszifül, úgy formálódik a láb, és ez visszaránt a meséből a valóságba, hogy ma épp a szürke zokni volt soron, holnap talán a kék lesz. A figura elhelyezése attól válik kérdésessé nekem, hogy ha mondjuk egy díszpárnára ülsz, akkor esetleg csökkenteni lehet a fejed mögötti falrészt, és jobban összeáll a kompozíció. Szóval összességében az irány jó, tetszik a meglátás, nem sokat kéne rajta dolgozni, hogy tökéletes legyen, talán a szekrénykére valami lepel nem ártana, de a lényeg, hogy érdemes lenne még ezzel foglalkozni. Ez most két csillag és kérek ismétlést is. (hegyi)
értékelés:

Ez egy asszociációs cím, aminek ugye megvan az a hátránya, hogy csak én értem.

Gyerekkoromat idézi ez a kép, legfőképp az a része, ami a digitális utómunka. Régen voltak ilyen ceruzahegyezők, amik különböző műanyag, fröccsöntött eszközök voltak, és gyerekkorunkban nyilván a gyermeki létbe próbáltak minket támogatni, és az egyik ilyen egy tévékészülék volt. Nem tudom ki emlékszik rá, és ebbe kellett beledugni a ceruzát, és így kifaragni. Nagyjából ez az élmény jön vissza ennél a képnél, olyan hatást kelt, mintha ez az egész egy olyan történet lenne, ami visszavisz minket az időben, de ez csak egy hatáskeltés. Attilának azt javasolnám, hogy próbáljunk meg párhuzamban maradni a tartalom és a forma között, mert jelen pillanatban van egy nagyon erős képi világ, ami létrejön ezzel a fekete-fehérrel, és ha az ember körberakja a kezével a képet, akkor maga az arc és a fények nagyon jól mesélnek nekünk, miközben ez olyan, mintha reciklálnánk a dolgokat, és újbóli felhasználással a sokadik bőrt próbálnánk ugyanarról a történetről lehúzni. Ezek közül a kalapos portrék közül majd egyszer csak meg kellene hozni azt a döntést, hogy melyik az, ami hozzád közel áll, és azzal az iránnyal kellene foglalkozni. Ezt, amit most látok, nem annyira javaslom útiránynak, mert nagyon rövid a kihordási ideje, nagyon gyorsan avul, mint értékképzés. Mindenféle digitális módosítás hirtelen fölkelti az ember érdeklődését, fú, de izgalmas, mert valami mást lát, mint a megszokott, és körülbelül ebben a tempóban szeret is ki belőle. Nagyon csínján kell ezekkel bánni, nem értem, nem érzem szükségét ennek a sárgás tónusnak, sem ennek a negatív maszkolásnak, tehát, ha lehet kérni, akkor próbáljunk meg megmaradni abban a kontextusban, ami a fotográfia alapkontextusa, legalább a munkánk elején, amikor keressük a magunk útját és hangját. Ezek a módosítások érvényesek lehetnek akkor, ha tudatosan, kifejezetten valamilyen hatás, élményanyag erősítésére szolgálnak, ha ez a céljuk. Itt azt érzem, hogy valami bizonytalanság van a képpel kapcsolatban, és ezt jó lenne feldolgozni, mintsem valamilyen esztétizáló eszközzel elfedni. Ezt a képet visszaadnám ismétlésre Attilának, viszont dolgozzunk még az önportréval, dolgozzunk saját magunkkal. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy a többi leckét ne lehetne csinálni, de azért szeretném, ha tudnánk kommunikálni az önportré keretein belül, mert az egyik legfontosabb dolog, de nem is a legkönnyebb újból és újból elkészíteni az arcképeinket, de akkor állunk stabilan a lábunkon, ha ezzel legalábbis valahol dűlőre jutunk, és határozott döntést tudunk hozni az önportréinkat illetően. Ismétlés. (hegyi)

Ahogy ezt a kommentben is írtuk, én eléggé meglepődtem ezen a képen, hogy hogyan kerül hozzád a kalapom meg a szakállam, és aztán volt szerencsénk találkozni a Látszótér első buliján, és tudtuk tisztázni a dolgokat, hogy ezek saját eszközök. A képre visszatérve, én nagyon örülök annak, hogy ennyire erős jelképekkel dolgozol, nagyon jó a megfigyelés, és egy nagyon személyes, és mégis nagyon szuggesztív második leckemegoldást kapunk. Ha egy nagyon picit billentesz a fejeden, akkor a szemnek a vonala jobban látszódna, ez jót tenne a képnek, hogy legalább az egyik szemedből valamennyit lehessen látni, de az üzenet erős. Ezt az irányt kell tartanod, és várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

Örülök, hogy újból nekifutsz ennek a leckének, és nem elégszel meg az árnyékos képpel, és izgalmas az, amit látunk. Két javaslatot mondok: egyrészt ez a kép is szép, nagyon izgalmas az, hogy mik jönnek létre a bőrfelületen, hogy a víz milyen hullámokat kelt, és ez hogyan néz ki, de ha már ezt a ritmust itt létrehozod, és a testformával szintén létrejön egy hullámforma, akkor ott, ahol a bal oldalon a test kifut a képből, ott vágtam volna. Ha azt a fél centit levágjuk a tetejéből, akkor már ez a forma dinamikusabb. Valószínűsítem, hogy ez egy felső lábszár lehet, amit látunk, és az alsó lábszárral folytatódhatott a történet, ez csak annyi lett volna, hogy picit mozdítok a lábamon, és akkor a folyamatosság jobban érzékelhető, a nézőnek is egyértelműbb, hogy miről van szó. Gondolom nem egy könnyű helyzet, hogy az ember ilyenkor exponáljon, és azt lássa, amit látni akar, azt mutassa, és annyit, amennyit mutatni akar, de az ötlet maga tetszik, és a leckemegoldás is abszolút rendben van. A három csillag is megvan, attól függetlenül, hogy van egy pici kompozíciós zavar. (hegyi)
értékelés: