Parasztosan egyszerű a fogalmazás: van az épített „vár állott, most kőhalom”, meg van a fácska, és a kettő milyen érdekesen egymásra kerül ennél a dombnál. Azt mondja Feri, hogy kényes az egyensúly a természet és az emberi épített környezet között. Filozófiailag is értem az üzenetet. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, de van egy problémám. A jobb alsó sarokban kilátszik a háttérből valami, az ezt az üzenetet gyengíti. A másik baj az, hogy ezzel a helyzettel én valami elkezdtem volna csinálni, valami mesét elindítok. Most megint olyan területre tévedtem, mivel a helyet nem ismerem, én nem jártam itt, ebből kifolyólag én nem fogom tudni megmondani, hogy mit hova lehet tenni, meg hova nem, csak elvekről tudok beszélni. Ha már elkezdünk egy ilyen didaktikus történetmesélést, tehát összehozzuk ezt a két tárgyat, és úgy komponálunk, hogy ez erősen megmutassa ezt az ellentétpárt, akkor ezt valahogy még egy harmadik valamivel kontextusba kell helyezni. Egymáshoz képest ők jól elvannak, de egymáshoz képest vannak el, ezt mi megfelelő távolságtartásból szemléljük, és pontosan tudjuk azt, hogy az a vár nem fog onnan elmászni, az a fa sem fog nekirontani a várnak, tehát ennek a dinamikája egy picit halott. Vagy odamész a kis ajtóddal, nyitsz rajta egy teret, és kicsit elviszed a szürrealitásba az egészet, vagy fogod a kalapodat, és beledobod a képbe, szóval valami kell, amivel ezt az egészet egy kicsit megbolondítod, megbontod, mert ez az egyensúly most olyan szinten beállt, hogy elalszom rajta. Szép, nem tudok kötözködni azzal, amit látok, kettő csillag, mert az aljánál az a dolog engem zavar. Feri másról szokott beszélni, neki van mondanivalója, ne álljon meg ezeknél a primér közléseknél. Az, aki fölrakta az üres képkeretet a falra, az nekem ne álljon le ennél a szintnél. (hegyi)
értékelés: