2013.01.19.
NyöZö, hol vannak a képek? Mert így nemigen hiszem el :)
2013.01.19.
Itt egy vidámabb helyzetet kapunk, egy másképp szervezett képi ritmust, kicsit itt is megvannak a kékek, ebből még mindig érdemes lenne átgondolni, hogy mennyit akarunk meghagyni, mert az, hogy ebben a vörösben kék van, az hűti ezt az egészet, ettől nekem egy kicsit szájbarágós az üzenet. A csipeszen lévő hódarabkák pontosan elég jelzésértékkel bírnak a telet illetően. A másik az, hogy itt megint az a helyzet, hogy a négyzetes formához kapcsolódni akarunk. Ott szoktam találkozni ezzel a fajta didaktikus megközelítéssel, amikor az Androidportálon elemzem a képeket, és figyelem azt, hogy mik töltődnek oda föl, mert ott az a szoftver, ami publikálja ezeket a képeket csak és kizárólag négyzetes képeket enged megjeleníteni, az Instagramon nincs más forma, csak négyzetes, és ezért, akarod, vagy nem, tetszik, vagy nem, csak négyzetes formában tudsz komponálni. Igen ám, de ez ott sem áll meg mindig a lábán, tehát ha ez a kompozíció utalás akar lenni a mobiltelefonos világra, akkor azért, mivel ezek nem mobillal készülnek, annyit tegyünk már hozzá, hogy akkor tudunk följebb lépni egy lépcsőn, és nem csak másolni azt a világot, akkor tudunk példát mutatni annak a világnak, ha a mi rendszerünkben kikezdhetetlenek ezek a kompozíciók. Itt nem érzem ezt. A fönti részből bizony-bizony abból a nagy fehérből, amit ott kapunk, én biztos, hogy vágtam volna azért, mert mindig a legvilágosabb rész van hozzánk közel, mindig az hív, az húz be minket, és kigyengíti a csipeszt. Nézd meg, ha a kezeddel azt a nagy fehérséget letakarod, rögtön, egyértelmű, félreérthetetlen az üzenet, ami a csipesz. Ennek a képnek ez az értelme és a lényege, de ha ezt tudom, és ez az a képi szenzáció, ami nekem felkeltette az érdeklődésemet, akkor ehhez bulldogként ragaszkodnom kell, hogy igen, ezt nem engedem, és addig nem nyugszom, amíg nem találom meg azt a ritmust, ami csak erről beszél. Most elengedted a gyeplőt fölfelé. (hegyi)
értékelés:
Részemről eddig is sokat tanultam Sándortól, szinte második pedellusként figyelve a tapasztalataira, észrevételeire. Így komolyan sajnálnám ha nem olvashatnám a továbbiakban a véleményét, észrevételeit. :(
Mellékesen éppen ez a kép volt az ami miatt én is jól körbemászkáltam a fényképezőgéppel tegnap a kertben a szárítókötélen kintmaradt színes csipeszeinket. Jó móka volt. :)
Jaj, Zsolt, ebbe a vágányba ne menjünk bele. Ajánlom, még egyszer olvasd el az utolsó két soromat:
"Pontosan másfél éve, hogy beszálltam a játszótérre. Ahhoz képest, hogy csak pár hétre terveztem, igencsak szép idő. Rengeteget tanultam ezalatt az idő alatt, amit nagyon köszönök. Többnyire jól éreztem itt magam, ezt is köszönöm. Ennyi volt."
Őszintén így gondolom, és a legőszintébb barátsággal gondolok erre a másfél évre, és személy szerint rád is. Csak köszönni tudom. Egy játékban van jó és rossz. A játékok azonban véget érnek. Én a jót fogom megőrizni belőle.
Sándor, elnézést, hogy beleszólok, de sajnálom, hogy ezeket érzed. Nem hiszem, hogy itt bárki, akár Zsolt az elemzéseivel, akár más a hozzászólásaival, bántani akart volna téged.
Én nagyon szerettem, hogy itt voltál, remélem ez nem fog változni.
Kedves Sándor,
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, / akarsz-e mindig, mindig játszani, / akarsz-e együtt a sötétbe menni, / gyerekszívvel fontosnak látszani - Kosztolányi verse lehetne a mottónk is akár. Két eset van Sándor, mert néhol igaz(ság)talannak érzem, amit írsz. Vagy azok a reakcióid nem voltak teljesek, amiket a dicsért képeid esetén adtál, vagy a "mindig", a "folyton" nem áll meg. Én legalábbis máshogy emlékszem.
Hiszed vagy sem, egy-egy képnek sok esetben többször nekifutok, sőt, ha nem értem, kérdezek. Ezt számtalan elemzésben olvashatod. Az másik kérdés, hogy kapok-e választ.
Ez az egész engem bevallom addig érdekel, amíg játszunk. Komolyan, vidáman, beleélve magunkat, nagy gesztusokkal akár, pont, ahogy a gyerek teszi. Ha valaki úgy gondolja, hogy övé az egyetlen igazság, ha még csak játék szinten se hajlandó eljátszani a másik gondolataival, akkor ott úgy érzem, hogy elveszítünk valamit, és onnan már a sértett önérzet igen gyorsan keres indokot rá, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Sajnálnám Sándor, ha erről lenne szó.
Néhány a rám testált soraidból: fixa idea, belérugás, rögeszme, odaszúr, zavar, irtózat, intolerancia. Ezekről egyikről sincs szó. Nincs másról szó, mint arról, hogy az utóbb feltöltött képeid esetében néhányat nem értek, miért úgy készültek, ahogy, néhánynál nem értem, hogy miért abban a formában készültek, ahogy. Ennyiről van szó, és ha valakitől, tőled aztán igazán meglep, hogy mindezt intoleranciának fordítod. Ráadásul, ami igazán elgondolkodtat, hogy ezek szerint ezt most visszamenőleg is rávetíted az eddigi eszmecseréinkre. Vagyis, mint a rossz házasságból való válásoknál szokás, már horkol, már csámcsog, sőt, mindig is utálatos volt, kibírhatatlan.
Szerintem fussunk ennek neki még egyszer úgy, hogy nem tulajdonítasz olyat nekem, ami nem állt szándékomban, és hogy annak tekinted ezt az egészet, aminek érkezésedkor tetted - játéknak. Kosztolányi tudott valamit, szerintem nekünk is jó lesz ide a látszótérre.
Végül Sándor: ha képeidre csak elismerő, együttérző összekacsintó főhajtás lehet a válasz, akkor arra kárhoztatsz, hogy bólogató jánosként bármit mutatsz, annak hódolója legyek, és nem elemző kritikát vársz, nem egy szemet, aki igyekszik befolyásmentesen a befogadó néző hangja lenni, vagyis akkor épp azt a kísérletező attitűdöt utasítod el, ami szerintem minden alkotás motorja. Félre ne érts, messzemenő tiszteletem mellett tisztában vagyok azzal, hogy én csak egy hályogkovács vagyok. Egy játszótárs a látszótéren. És ez a játék egészen addig működik, amíg megengeditek azt a luxust nekem, hogy szabadon elmondhassam véleményem anélkül, hogy arra kellene figyelnem, mit mond a kórus.
Másfél év hosszú idő, ha fentieket szó szerint veszem, az az érzetem, hogy ezek szerint eddig is csupa rossz meglátásom volt, szúrtam, vágtam, hatánkodtam, rögeszmés intoleranciában. De a kérdés Sándor az, hogy ha ez így volt szerinted, akkor mi a fenéért csak most szólsz?
Kedves Zsolt!
(Végső erőmmel) meghallgattam panaszaidat a bírálataidra adott reakciók visszhangtalanságáról, és a „köszönöm”-tömörségű válaszok vádját magamra vettem, hiszen mostanában én adtam csak ilyen reakciót (bár rögtön két ízben is).
Az a helyzet, hogy belefáradtam. Belefáradtam, hogy fixa ideákkal kell hadakoznom.
Nem akarod észrevenni, Zsolt, hogy a fotográfusok kompozíciós módszer szerint, és az ezzel szorosan összefüggő képformátum-választási módszerük szerint két nagy csoportba oszthatók. Az egyik csoport lefényképezi a látványt, aztán előveszi az ollót, és addig vagdossa a képet, amíg annak kompozícióját a legmegfelelőbbnek nem találja. A másik csoport a fényképezőgép képarányát tekinti adott képformátumnak, és a keresőben komponálja meg „készre” a képet. Utóbbi úgy vált képformátumot, hogy gépet vált. Vannak, akik egész életükben megmaradnak egy képformátumnál.
Hogy miért van ez így? Ennek valószínűleg lélektani, alkotás-lélektani okai vannak, és biztos van, aki ezt szépen meg tudja magyarázni. Én a második csoportba tartozom, még akkor is, ha az utóbbi két évben erősen megromlott látásom miatt (átmenetileg) ez a keresőben való komponálási mód nehézségekbe ütközött. Ez valami nagyon belső dolog, Zsolt, olyan, minthogy a fiúkutya a sarkokat lepisili. Identitásszintű adottság. 12 éves fotózgatásom alatt én két évig csak 4/3-ad képformátumot használtam. Aztán 1 évig 3/2-et. Aztán évekig csak nyújtott panoráma formátumot. Aztán két éve négyzeteset. Miért kellett emiatt folyton belémrugni? Vagy „megfogni a kezem”, és „kivezetni” engem ebből? Az elmúlt (pontosan) másfél év alatt számtalanszor próbáltam a fotós identitásom ezen attribútumának a zsigeri jellegére rávezetni téged – reménytelenül.
Másik rögeszméd, melynek hatása alatt szinte minden elemzésednél odaszúrsz nekem, az a „torzítás”. Az való igaz, hogy sokszor kísérletezem a térleképzés kérdéseivel. De állítom, hogy a térleképzéseim soha nem olyanok, amelyeknek ne lennének ábrázoló-geometriai előzményei, vagy megfelelései a természetben. Megértem, hogyha van, akit az ilyen kísérletek zavarnak. De miért nem lehet ezt a konvenciók sorából való kilógást, ezt a másságot elfogadni? Irtózatod ettől a jelenségtől odáig megy, hogy néha, amikor csak egy sima, 24mm optikával készült képet teszek fel, akkor is odaszúrsz. Mint már írtam, nagyon sokan nagyon jól viselik a térjátékaimat. Kincses Károly mondta ezt a nagyon szép mondatot a térjátékos képeimre: „öröm a szemnek, munka az agynak”. Miért nem próbáltad-próbálod meg te is néha beleélni magad más gondolatmenetekbe?
Még sorolhatnék témákat, melyekkel szembeni intoleranciád elfárasztott. Ilyen, ugye, legutóbb a hideg fehéregyensúly kárhoztatása egy téli (havas) témánál (?!). Nem kéne-e egy-egy ilyen ítéletnek legalább ismétlődő esetben újra nekifutni?
Pontosan másfél éve, hogy beszálltam a játszótérre. Ahhoz képest, hogy csak pár hétre terveztem, igencsak szép idő. Rengeteget tanultam ezalatt az idő alatt, amit nagyon köszönök. Többnyire jól éreztem itt magam, ezt is köszönöm. Ennyi volt.
Kedves Sándor! Annyiban mindenképpen új, főleg a másik kép, hogy Tőled a tágas, nagylátószögű, jellegzetes perspektívájú világokat szoktam meg, bár tény, hogy ott is a részletekig kidolgoztad a képeket. Ezekhez képest pl. ez a csipeszes minimalista és számomra inkább egy erősen, határozottan festett, pozitív hangulat. A finom humorod ebben is megvan, de a gondolati mélyenszántás nem, vagy csak én nem veszem észre.
A másik kép színeiben is visszafogottabb, és a hangulat mellett ott mélyebb, komolyabb érzések is jönnek, és nem annyira derűs mint ez. A két kép szinte ellentétpárja egymásnak, amolyan jing-jang páros. De a tél jelenléte mégis összeköti őket.
Nekem a kettő kép párban több, mint így különállóan, csak a címmel összekötve.
@Ágnes: kis hitetlen. :D A képek még nyers állapotukban, de már letöltve vannak. Még meg kell nézni őket nagyban is hogy csak kattintgatás volt, vagy van köztük kép is.