Ez a kép egy Schlossplatz nevű tér alatt lévő U Bahn megálló wc-jében készült. Hűvös, őszies idő volt.

A kép címét igazából nem értem. Barbara és Barbara? Ők vannak ketten vagy mi és Barbara? Vagy ő és a gép? Ugyanakkor azt tökéletesen lehet érezni, hogy miközben a Barbara, ez a gyönyörűszép és csodálatos hölgy minden szépségével itt a kor elvárásainak megfelelően szépen és kulturáltan, kalappal és kabátban, profi fotóshoz méltóan beletekint a saját varázskamerájába, amin keresztül mi láthatjuk az ő történetét, a térválasztás, a tér geometriái ahonnan ezt küldi eléggé beszédesen jelzik azt a létállapotot, ami lehet, hogy a külvilágnak szalonképesnek és jól élhetőnek tűnik, ugyanakkor picit súgva mondom, hogy nem feltétlenül a boldogságot tükrözik. Nyilván az önportré kategóriájában a lecke elkészítésének pillanatában ott van a szabadság lehetősége, hogy magamról hol, mikor készítem el a képet, és a döntési mechanizmusban, hogy a képet hol, mikor kattintom el már a saját szubjektumom a világgal való kapcsolódásom is jelen van. Ennél a képnél is így kell ezt elfogadnunk, hogy a kép geometriái, a neonok, a csempe irányai, a díszítések, az alsó osztat, ahol valami szppankifolyó van, és egy egészen anyagtakarékos élet jelei láthatóak, és ebben a törött felületben egy parányi kis sötét alakként teljesen beburkolva, a kép egytizedének megfelelően látunk egy női arcot – valahonnan a távolból, egy olyan világból, ahol a természet kevéssé van jelen. Ez a kép egy nagyon jó üzenet és nagyon pontosan közvetíti azt hogy a Petrik Barbara ahol él, hogyan létezik, hogyan érez, tehát azt tudom mondani, hogy a kép nagyon pontos, megfelel a leckére, és természetesen megvan a három disznó, másrészt drukkolni tudok neki, hogy majdan ha marad itt közöttünk az estiskolában, ha beleolvad a közösségbe, akkor a toporzékoló eufóriája nagyon is sokat tud majd segíteni azon a fajta útkeresésen, amiben egy nagyon tehetséges fiatal keresi az önnön örömét, úgyhogy hajrá. (szőke)
értékelés: