Én ezt a képet nagyon szeretem, olyan összebújós, egymáshoz bujós hangulata van számomra.

Azóta már elfogyasztottam a kicsit, annyit mondhatok: szebb mint amilyen finom.
Mizó: Egy kis kivétel mindig jót tesz...

Azért tökre jó, hogy színeset fotózott az Ágnes:) Viszont a háttér elég mozgalmas az álló almákhoz képest.

Hát, én eleve jobban szeretem a kicsit savanykásat, vagy a fanyart. Csak ropogós és lédús legyen! :))

Köszi a hozzászólásokat.
István, igen, kompakt. Tulképpen semmit nem tudok állítani rajta, úgyhogy másképp kell megoldjam a dolgokat... Ne kívánd annyira a cirmost, mert nem olyan édes, mint amilyennek látszik :)
Éva, köszi.

Nagyon jó a páros! A megfogalmazás nagyon tetszik. A két piros alma tele van élettel, látom az egymás iránti szeretetet, odabújást, a takaró érezteti a meghittséget, puhaságot. :))

Kedves Ágnes!

A képről azt sejtem, hogy kompakt géppel fotóztad. Tudom, hogy mennyivel nehezebb ilyen képeket technikailag jól kihozni azzal. Ezért magáról a technikáról nem beszélnék többet.

Azt is elmondanám, hogy nem értek a csendélet műfajhoz sem, sosem kategorizáltam én a fotóimat eszerint, nem vagyok képzett fotós. Én úgy értek a fotózáshoz, mint a többség az informatikához: van pár fogásom, és valahogy elvagyok vele. Ezért szoktam leginkább csak arról beszélni, hogy milyen gondolataim vannak, vagy mit látok...

Nos, én két almát látok egy zöld takarón(?) terítőn(?) egészen közeliben, szűk térben. Közelebb életlen, lágyabb a fotó, távol élesebb (talán eleve vissza van hajtva az anyag?)
A kettő határpontján pedig a vörös starking almák terpeszkednek... A nagyobb tapasztalt, rafinált alma, tudja, hogy nem a legropogósabb felét kell mutatni... A kisebb a cirmos felével felfelé azt kiáltozza nekem: harapj belém! :))

Üdvözlettel: István