Egy korábbi képem hibáit próbáltam kijavítani egy korareggeli fotózással.

Kedves Feri. Olyan ez az egész kép, a szélein ezekkel a nem is tudom, talán trükközöl megint, valami lazúrral, ami körben van, mintha valami okulárén vagy régi távcsövön keresztül látnánk valamit Huszárik Zoltán egyik eddig nem ismert filmjéből, megmondom őszintén még budinak is el tudnám képzelni ezt a formát a befutott borostyánokkal, a Mácsai-féle felhőkkel, a Mácsai-féle formákkal, kutakkal. Ami fontos, hogy elkezdtél ragyogni, ott van ez a ragyogás a kúton, elkezdtél színeket és olyan érzéseket használni, elkezdtél bocsánat, ha nem idevágó ötletet mondok, de olyan söröskorsót fényképezni, amin átragyog az őszi napfény, van az egésznek egy furcsa, érett mosolygása, és ennek a képnek ez a legnagyobb ereje, hogy miközben nagyon erősen jelen van az elmúlás, a természet ereje, a visszarendezés, mégis van az egészben valami kiútkeresés, valami jövőképlet. Ezért mondom, hogy ha a Mácsai-féle kutakat, formákat nézzük, akkor itt egy új lépcsőfokkal találkoztunk, és ezt én nagyon fontosnak tartom, hogy magadban küzdesz és harcolsz egy történettel úgy, hogy elkezdtél képeken keresztül megoldási képleteket keresni. Van az Iparművészeti Múzeumban most Péreli Zsuzsának egy retrospektív gobelin kiállítása, amit érdemes megnézni, ha tudjátok, mert ezen a képen van ezekből a kelmeszövők türelméből és van ebből a világból egyfajta utalás, ha megnézitek a képei ott is van ez a fajta trombitafolyondáros helyzet, amikor az idő végtelenségét azzal érzékelteti, hogy a folyondár vagy itt a borostyán benő egy tárgyat, és ennek az örökkévalóságát mutatja, és én érzem ezzel a párhuzamot, ez egy nagyon érdekes dolog. (szőke)
értékelés: