Ez a kép egy szép természetfotó, de nem csendélet. A csendélet egy más esztétikai, és más gondolati attitűdöt kíván, és mindig van egy, a képi valóságon túlmutató, általában érzelmi üzenet, ami egyrészt esztétikájában magasrendű szervezettséget mutat, másrészt pedig a tárgyi megvalósulása mindig hordoz valamilyen elvont kapcsolódást. Tehát önmagában egy ereje teljében pompázó virág, ha nincs formai érzelemátvitel, akkor nem tud csendéletté válni. Ha csak egy szép virág, az természetfotó, ha több, mint egy szép virág, akkor csendélet. Lehet, hogy ez nem elég szofisztikált megfogalmazás, de ezt tudom ehhez hozzátenni. Amit a képen látunk, az egy jó ritmus, azzal a hozzáfűzéssel, hogy ehhez a képhez ez most nekem nagyon szűk kivágás, túlságosan a lényegre koncentrál, tehát nagyobb levegőt, nagyobb helyet lehetne hagyni ennek az egésznek, hogy ezek a mozgások, amik itt létrejönnek, valóban kellő helyet kapjanak. Itt most én úgy érzem, hogy ezzel a beszorítottsággal, és azzal, hogy csak a lényeget látjuk, elvettük az egésznek a líraiságát, és ez egy természetfotónál is kérdés. Szépek a fények, de azért azt is lássuk meg, hogy itt most el kéne döntenünk, hogy a kis lila virág az, ami fontos, vagy a szár, vagy a szár végén lévő kis bokréta, vagyis mi az, ami ebben engem igazán izgat. Most ez nincs eldöntve. Van négy virágfejünk, de egyik se néz igazán felénk, mind szégyenlősen elbújik. A kép közepénél lévő kis pom-pom nagyon szépen kirajzolódik, a többi már kevésbé esztétikus. Szóval a megfigyelés jó, de ki kéne választani valamit ahhoz, hogy ez jól működjön. Akkor lehetne ebből csendélet, ha valamelyik virág mellett letesszük a voksunkat, és az ő megnyilvánulását fotózzuk le, mert abban utána már lehet olyan ritmus, ami hordozhat több érzelmi üzenetet, mint amit most látunk. (hegyi)
értékelés: