Én egy nagyon jó asszociációs rendnek tartom ezt a képhármast, ezt a képsort, mégpedig azért, mert hogyha megfigyeljük, ezeken a képeken bár egyiken sincs ember, egyiken sincs az életnek konkrét nyoma, mégis ott vannak azok a csendek, ott vannak azok a gyermekzsivajok, ott vannak azok a lépcsőn lefutások, ott vannak azok a szerelmek, ott vannak azok a várakozások, ott vannak azok a füttyök, amik ezeket a lépcsőházakat jellemzik. Amikor hazafutunk az iskolából, amikor vasárnap hajnal van mondjuk, és vasárnap elindulunk és elmegyünk a barátunkhoz, barátnőnkhöz. Tehát ez egy nagyon fontos történetmesélés, és nagyon jó ritmusban ráadásul, nagyon szép az a kontrasztarány, amivel ő dolgozik, nagyon szépen feldolgozza azokat a mikrotörténeteket, amikkel a hétköznapjainkban nagyon sokszor találkozunk, és azt kell hogy mondjam, hogy szerencsére, és hogy szerencsére ez a tárgyi világ még megvan, és hogy ennek a tárgyi világnak ilyen tisztelettel lehet úgymond mementót vagy úgymond emléket állítani, vagy megőrizni az utókornak. Én egyébként külön kiemelném a harmadik képet, pontosan azért, mert ott maga ez a nyitott ajtó az, ami két világot összeköt, egy külső és egy belső világot, de ott van rajta a várakozás, és mégis ezekkel a barnás arany tónusú fényekkel nyugalmat áraszt az egész. Nincs feszültség, nincsenek drámai kérdések, hanem egyszerűen egy nyugalmas helyzet van, és várjuk az azon az ajtón belépő embert, várjuk a hazatérőt. Én nagyon szeretem ezt a képsort, és háromdisznósnak gondolom. (szőke-hegyi)
értékelés: