Ez a kép jellegzetes pillanata az életemnek. Munkámból adódóan sokat mászkálok, az egyéni fejlesztőterápiák mellett zűrös nebulókat látogatok az otthonukban, iskolájukban. Nagyon sok időm megy el buszra várva, ilyenkor vagy eszek, vagy olvasok. Most az előbbit teszem éppen.

Olyan ez az egész, mintha egy filmjelenet lenne, Mariann nagyon is filmes képekben és történetmesélésben gondolkodik, és ez jó. Nem csak attól olyan, hogy alul-fölül széles fekete csík látható, ahogy ezt szokták mondani régebben a tévében, hanem attól is, ahogy ez az egész a graffitival, a modellel, a kukával, a nénivel, aki vár az utcán megjelenik, olyan értékeket mutat a buszra váró nénitől a házfalig, ami nem a fotós történetmesélés eszköze általában. Azt is mondatnám, hogy szociografikus kép, miközben van egy huncutság is ebben az egészben, ahogy Mariann itt a kis szendvicsét majszolva ránk néz, és nagyon is tudatos, hogy a felirat és a buszmegálló bodegájával komponálta magát egybe. Ennek az önironikus közlésnek van itt igazán ereje, de mindezt keretbe foglalja, és történetbe helyezik azok a körülmények, amik még a képen láthatóak. Mindez miatt fogadható el a szépia, ez a filmes mesélés az, ami mindezt érvényesíti. Olvastam a hozzászólásokat, hogy erről készült színbindzsizett kép is, meg milyen lehet ez színesben. Ha ez színesben készül el, akkor az egész tényleg elmegy a szoció felé, és onnantól kezdve vagy nyerünk, és sikerül ezt a szociografikus hatást erőssé tenni, vagy átmegy emlékképbe, és akkor elbuktuk ezt a meccset. Itt ez így nem kérdés, köszönjük, várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés: