A Lángoló Lelkek egy tűz-zsonglőr csapat, akik 2010. augusztus 21-én Pázmándon léptek fel...

András megtalálta magának a fotosopot, mint önkifejezési formát. Talált ott egy-két olyan plug-in-t, csúszkát, amivel módosítani lehet a színeket. Én ezzel a városképeinél nagyon nem értek egyet, mert szerintem azt az üzenetet gyengítik, ami egy városképnél fontos lehet, pontosan azt a líraiságot, ami egy technikailag nem szétpimpózott képnél elindulhat. Ennél a képsornál nem rossz az, amit látok, egy-két kivételtől eltekintve: például a kettes kép, vagy a négyes, vagy az utolsó kép. Ezek kilógnak a sorból, de ezektől eltekintve kézben van tartva ez a technika. Az első kép, mint felvezetés nem rossz, ez egy lírai kezdetnek tűnik, innen még sokmindenre gondolhatok, halottak napjától kezdve fáklyás felvonulás is eszembe juthat, aztán elég nagy ugrással csapunk itt a húrokba. Rögtön a második kép annyira nem illik a sorba pontosan azért, mert itt a fűből is, meg az egész háttérből túl sokat kapunk, de utána a harmadik kép nem rossz meglátás. A negyedik kép megint egy picit kérdéses, hogy mennyire illik bele ebbe a sorozatba, mivel ez a füst vagy mozgás által keltett fátyolszerű réteg rajta van ezen a képen. De aztán a többi képnél legalábbis technikailag nincs ilyen probléma. Viszont az a bajom, hogy a sok, a több nem biztos, hogy minőségben is többet ad. Itt megint az, hogy az egyes képek izgalmasak, de nem a fotográfus miatt. Ez olyan mint a táncfotó, vagy a színházi fotó: van egy előadás, és azok, akik ezt csinálják, viszonylag régóta csinálhatják, és gondolják, hogy mit fogsz látni. Tehát ott a trükk, mint a Rodolfonál is, hogy ők, mint a fénynek a mágusai pontosan tudják, hogy mi fog létrejönni. Ez, mint megfigyelés, tökéletes. Talán a kilences kép az, ami ebből az egészből minőségben, mondanivalóban és érzetben kiugrik. Ez a kép az, ami ebből a sorozatból szerintem időtálló. A többi ennek illusztrációja. A dolog mégiscsak fontos, mert én abban reménykedem, hogy András összeismerkedett ezekkel az emberekkel, esetleg barátságba is került velük. Ha van egy ötlete a későbbiekben, amihez az kell, hogy besegítsen egy csapat tűzzsonglőr, akkor őket segítségül fogja tudni hívni. De akkor már Gimesi lesz az, aki komponál, és azt mondja, hogy "figyelj, ide állsz te, te föl-le mozgatod a tüzet, ide állsz te, a másik kislány, te köröket fogsz rajzolni, te a harmadik, egy zászlót gyújtasz meg, és azzal rohangálsz a kertben", és mindezzel létrehoz egy dramaturgiát, mert most egyáltalán nem fellelhető. Összefoglalva, ez az egész akkor lesz izgalmas, ha András a saját ötletéből, a saját agyából kiindulva kreatív módon ezt az élményt feldolgozza. Ez a feldolgozás egy Gimesi-féle történetben fog visszaköszönni, onnantól válik érdekessé. Ezzel most azért nem tudok sok mindent kezdeni, mert ennek a nagyon fontos értelme abban van, hogy ez a fajta megfigyelés megtörténjen. A színtorzítás is olyan, hogy itt érvényes és jó, esztétikus megoldás, de azt is hozzáteszem, hogy nem pótolja a dramaturgiai hiányokat. András tegye ezt el a saját fejébe, mint portfólióba, hogy ez van, mint lehetőség. Remélem szerzett kapcsolatokat, ha nem, akkor is a megfigyelés fontos, mert ezeket a játékokat létre lehet hozni civilekkel is, és remélem lesz olyan alkotói fázisa Andrásnak, ahol a kreatív fotográfiában a fényfestést el kezdi tudni alkalmazni. (hegyi)