Ha esik az eső és nincsenek fények, mindig valami csendes szomorúságot érzek.
Egy zenei hasonlat jut eszembe erről a képről. Úgy hívják a zeneszerzőt, hogy Wim Mertens. Ő kortárs zenész, azt kell róla tudni, hogy a jazz, a komolyzene és a népzene határán mozog, egy fúziós őrület, amit csinál, de mégis inkább talán a komolyzenéhez áll közel, maga az attitűd, ahogy megközelíti a zenei palettát, és néha nagyon kevés hanggal, egy hárfával dolgozik. Nagyon nagy jelentősége van az ő kompozícióiban a csöndnek is. Azért mondtam ezt most el, mert ennél a képnél, miközben lehetne azon vitatkozni, hogy ez a kompozíció mennyire zárt, mennyire stabil, mégis amiatt a lenyomatszerű hatás miatt, amit kapunk, olyan az egész, mintha grafikát látnánk, vagy egy rézkarcot, vagy bármi olyan ügyet, ami a fotó területéről kivisz minket. Mégis mivel ez a fotó eszközével jött létre, nagyon izgalmas kísérlet maga az a technika, amit itt látunk. Az, amiről üzen, ez az emléknyomszerű hatás, ami az egyik levéllel létrejön, ami olyan ebben a formában, mintha egy fosszília lenne, közben ott van egy szerencsétlen, kis tépett levél, ami még a valósághoz közelebb áll. Itt az elmúlásnak, a zárójelbe kerülésnek az érzése jön át ezen a képen. Nagyon érdekes megközelítés, és amit Mariann a Kreatív fotó leckénél számítógéppel akart megoldani, ennél a képnél nagyon jól lejön, mindenféle külön trükk nélkül. Mariann, megy ez neked, működik ez számítógépes játék nélkül is. Nagyon-nagyon szép ez az olajos felület, ez a vizes, de mégis valami olyan tükröződést használó meglátás, ami mint egy fátyol, vagy mint egy permet, ezt az egészet átlengi. Én ennek nagyon örülök, és egy jó ritmusnak, egy jó gesztusnak tartom erre a leckére. (hegyi)
értékelés:
Nagyon tetszik ez a kép mert amellett hogy van üzenete, nekem személyesen végre fellebbenti a fátylat hogy hova a vatrangba tűnik az a rengeteg levél ősz után. :)