A szem a lélek tükre - mondja a bölcselet... s én nézek, nem minden esetben látok, ellenben szünet nélkül érz/ékel/ek. Viharosan sűrűsödik bennem a szentimentalizmus lágy zaja valamint a vad naturalizmus ölelésének örök ötvözete... féltve óvom a tükröt, nehogy egyszer összetörjön a lélek súlya alatt.

Fekete-fehér képet látunk, és nagyon trükkös a kép üzenete, látszólag dekomponált, látszólag pontatlan, hiszen az élességek ezen a gyönyörű kulccsont, árnyékok, nyak, az arcél formája és ez a gyönyörű afrofrizura – ezeken sehol nem jelennek meg. És azt mondja az ember, hogy dehát itt van egy gyönyörű női alak, itt vannak ezek a csodálatos formák, és miért nincs élesség? És utána észreveszi, hogy tűéles ugyanaz a vádló szem, amely az előző munkákban is jelen volt, a grafikai szintű megközelítéseiben is ott vannak ezek a szemnek nagyon fontos szerepe van, és az ajak, aminek egészen pontosan az alsó felülete, az erőteljesen ráhelyezett festékekkel is szintén ugyanazt az érzékiséget erősíti, aminek innentől kezdve érthető a párhuzama, mert olyan az egész, mintha egy rúzsos párna, és a körülötte lévő összegyűrt paplan selymes felülete látszódna. Tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, hogy konzekvensen halad az alkotó előrefelé, mert ugyan ez egy reálisabb megközelítés, mint az előzőek, de mégis ugyanazokkal a párhuzamokkal dolgozik, hogy az emberi testből éppen csak egy aláhúzásnyira használ egy-egy kapaszkodót, hogy igen, emberi arc; igen, női test; igen, a valóság felé járunk – de mindig ott van mellette a költőiség, hogy minden más elnagyolt. Egy tudatos eszközhasználatot látunk, hogy a mélységélességnek a megválasztása, de egy labortechnikai trükk is, de ez jót tesz a képnek, mert nagyon is tudatosan használja ezeket, mert a kompozíciót is segíti. (szőke)
értékelés: