Ezen a lépcsőn fellépkedve jutunk el abba az utcába ahol felnőttem. Először a gyermekkor kategóriába gondoltam, mert amikor megszülettem apukám itt landolt fenéken a jeges fokokon amikor rohant, mert megtudta megszülettem, itt találkoztunk suli után a barátokkal, nagyokat beszélgettünk... de ez csak nekem mesél ilyen meséket. Hát így lett épített környezet.

Egy nagyon izgalmas kompozíciót kaptunk, mert ez a lépcsőforma, mint egy villám vágja tulajdonképpen kétfelé a képet és ez nagyon jót tesz ennek a képnek és nagyon izgalmas helyzetet hoz. Két meglátásunk lenne a képpel kapcsolatban. Az egyik a világítás. Hogyha az alkotó valami olyan időpontot választana az exponáláshoz, mondjuk a hajnalt, amikor épp pirkad, vagy a lemenő napot, vagy a lemenő fényeket, a délutánt, estét, akkor lehet, hogy a struktúrájában még jobban kiemelődne, vagy még drámaibbá, vagy még erősebbé tudna válni ez a fajta fényjáték, ami már most is jelen van a korláttal, de mégsem olyan erős mint amilyen erős lehetne. A másik az pedig a személyes jelenlét. Itt a leiratban a szerző utal arra, hogy miért fontos neki ez a hely. És én azt értem, hogy ez egy emlék, még azt is eltudom fogadni, hogy ez akár átkerülhetne a gyerekkorba, de ahhoz kellene valamilyen személyes jelenlét. Akár egy lépcsőn lepattogó labda, nem akarok ötleteket adni, de valami olyan, ami utal arra, hogy itt emberek szoktak ülni, vagy ez valakiknek ez fontos ez a hely, és nem csak egy elhagyott elfeledett lépcső az erdőben, mert ez nagyon izgalmas dolog, hogy olyan mintha egy erdőben vezetne ez a lépcső. Meg kéne ismételni a feladatot, pontosan azért, mert nagyon fontos emlék ez az alkotónak, tehát megérdemel akkor annyit a helyszín. Tehát, hogy tiszteljük meg annyival a munkát, épp azért, hogyha érdekli őt, akkor szerintem lehet evvel még foglalkozni. (szőke-hegyi)