A kép egy olyan alapvetésből indul ki, hogy a nyár vége, sárguló levelek, a természet az, ami egy élményt, egy érzést, egy kollektív átélt hangulatot jól tud tüköztetni. Ezzel egyet kell, hogy értsünk, bár a veszélye elég nagy annak, hogy a giccsbe, a képi közhelybe szaladjunk bele ezeknél a megoldásoknál. Ugyanakkor ami a képet ebből kiemeli, és ami egyedivé, bachvikissé teszi, az az a fényjáték, amit Viktória észrevesz, a fák levelein átszűrődő fény. Még azt is mondhatnánk, hogy "oké, oké, egy lépcsővel feljebb vagyunk, dehát ez még mindig kevés". És itt jön az a helyzet létre, ami a kompozíció, a fény-árnyék, a színtónusok játékával jelenik meg a fotográfián. Nagyon szép a fény sugaraiban létrejövő színtónus játék, olyan sávokat, fénycsíkokat láthatunk, amik ritmusában és tónusrendjében nagyon is jól illenek abba a rendbe, amit ezek a vöröslő, de már sárgulónak induló falevelek mutatnak. Filozófiailag is dekódolható az üzenet. Ez az a pillanat az indián nyár, ami még az utolsó napsütés ereje, még az utolsó idő, amikor kiülhetünk a kertbe, tehát egy lezárása egy folyamatnak, ami után jól sejthetően már egy másik minőségbe lépünk át. Ez egy határvonal, egy határpont, és ezt Viktória nagyon jól találta meg. Erre én meg tudom adni a három csillagot, és köszönöm, hogy nem a szokványos megközelítéseket mutatja számunkra. (hegyi)
értékelés:
Én is kedves vagyok, nagyon tetszik. Ritka, hogy egy alapvetően féloldalas kompozíció, mégis ennyire egyensúlyban legyen. És sok finom részlet van, a fényelhajlásokban.