Nagyon örülök ennek a képnek, és annak különösen, hogy valami olyan esztétikai megoldást keresett Éva, ami személyes is, izgalmas is, ráadásul abszolút a fény és árnyék játékáról szól, és mindezt ő maga megrendezte. Itt van nekem a dolgon a hangsúly, hogy ez egy megrendezett szituáció, még akkor is, ha csak egy megfigyelés újragondolása, de benne van annak az ereje, hogy valaki egy dolgot nem csak elfogad úgy, ahogy azt a jó Isten megteremtette, hanem elkezd vele játszani. Megfigyelem a függönyt a reluxával, és aztán elkezdek ezen gondolkozni, hogy ez mit adhat ki, és hogy ezt hogyan tudnám jól megvalósítani. Nyilvánvalóan megoldható lett volna ez a kép úgy is, hogy egyszerűen csak az árnyékot fényképezed le a függönyön, és az is fény-árnyék lecke, de nem álltál itt meg, hanem elkezdted ebbe magadat is beleképzelni. És ez mindenféleképpen egy olyan pluszt ad, ami aztán kinek-kinek saját személyes történetét adja, hogy ez a levitálás arról szól, hogy egy ilyen időutazó kapszulából kezdek el kimozdulni, vagy valami csónakból próbálok elszállni, tehát, ez mindenkinek más és más, de egy biztos, meg tudtak ragadni a nézőt, és ez fontos. Erre a képre emlékezni fogunk hosszú idő múlva is, és én ennek nagyon örülök, mert ez a képi gondolkodásnak szerintem a lényege, hogy mi a sorrend. Tehát, hogy van egy vizuális álmom, utána azt formába öntöm, és utána kezdek vele valamit verbálisan. Vagy van egy verbális gondolatom, és azt, mint úgymond sztorit, vagy történetet, vagy mondanivalót akarom beleerőltetni a képbe. Szerintem az utóbbi nem működik, de idáig el kell tudni jutni, hogy az ember rájöjjön. Ezt én hiába mondom, és nem is akarok erről senkit meggyőzni, egészen addig, amíg ő maga meg nem győződik erről. Köszönöm! (hegyi)
értékelés: