Bocsánat a rengeteg cipő képért, de mindig új ötleteim támadnak.

Igen, a kép aláírására tekintve nekem is ezt kell kimondanom, hogy egy ilyen cipőkorszak látható itt a Viktóriánál. Ugye van is az a híres dal, hogy – ha a cipőm beszélni tudna, haj de nagy mesemondó volna, de a cipőm csak egy lukas kalucsni és stb, stb. Hát nagyon sok feldolgozást látunk itt a sokat látott női tornacipőről. Mivel ezek az előző munkák is izgalmas megközelítéseket hoztak, én úgy mondom, hogy az úgymond, bocsánat a kifejezésért, ezen a „lányregény” történeten túlléptünk Viktóriának a kép feldolgozásaiban, és szerintem érdemesebb lenne ugyanezen a vonulaton haladni, de egy picit nehezebb, felelősségteljesebb helyzeteket is bevonni. Az érthetőség kedvéért, ezek a tárgyfotózás kategóriájába tartozó képek. Lehet vizsgálni ezeket a képeket fénytanilag, kompozícióban, formavilágban, tárgyszimbolikában, ugyanakkor mégis egy picit azt érzem, hogy ez az önmagunk számára egy nagyon parányit a felelősség eltolása. Ezek a tárgyak, legyenek párnák, ruhák, esernyők, bőröndök, kilincsek, cipők, mindig abban a viszonylatban kezdenek igazából jól mesélni, jól ragyogni, hogyha a történeteken keresztül hozzákapcsolódik az ember. Megjelenhet ez úgy, hogy a néző számára folyamatosan az emberi történet, mint az ember hiánya látható, érzékelhető egy képen, például – és ezt most nem, csak egyszerűen kapcsolódásként, mint irány tudom mondani, hogy – ha az Auschwitzi táborba elmegyünk – de bocsánat, hogy kapcsolom ide ezt, de talán érthető lesz – ott az egyik installációs rendszerben rengeteg cipőt és bőröndöt látunk. Olyan erőteljes az a történelmi háttér, amelyet minden odalátogató egészen biztos, hogy érzékel a képekből, hogy az emberek hiánya olyan mennyiségben, tömegben a cipőket különleges élménnyé alakítja át. Nem szükséges hozzá, hogy plakátképek legyenek mellette, amelyben egészen primer módon az ott látható öreg, régi cipők és a mellette látható fényképeken a Balatonfüredi strandon, vagy hajóállomásnál álló hölgyet látjuk. Mindezt csak azért próbáltam ilyen furcsa, abszurd módon idekapcsolni, mert úgy érzem, hogy nagyon jó irányban haladnak ezek a kísérletek, a mesék, a történetmesélések, de azt javasolnám, hogy ezen a szinten, amin a városi cipő történetét látjuk, talán az emberi testnek egy picit jó lenne időnként megjelenni, a valós formának és majd utána visszabontani, mint üzenetrendszert csak a tárgyfotózásra. Most én úgy érzem, hogy kicsit ez egy védekezés és talán könnyebb ezeket így megoldani, mert kevesebb a felelősségem alkotóként, hogy a terek egy picit steril módon vannak használatban. Ugyanis ennél a képnél is azt mondom, hogy abban a pillanatban erősebb, drámaibb lenne minden, hogyha az emberi test, legyen az kéz, láb, talp, comb, has, haj, bármi valamilyen módon itt volna, jelen lenne. De én ettől függetlenül ezt a képet nagyon szeretem, ezt egy háromdisznós képnek értékelem. (szőke)
értékelés: