Önarckép kísérleteim egyike.

Egy klasszikus portrét látunk. Nagyon jó, ahogy a Zoltán a fényekkel játszik, dolgozik. A beletekintő szem, a fények az arcon, klasszikus stúdium a festészeti eljárásoknál, ahol a sötétből csak bizonyos felületei jelentkeznek az arcnak. Véleményem szerint jól komponált - kezdi Szőke.
   A világításnál mondanék egy segítséget – mondja Zsolt -, hogy ugye, hát ezzel vagyunk egy páran így, mondjuk András talán jobban, mint én, hogy elfogy a hajunk.
   - Neked nem, mert nincs lenyírva – mosolyog András.
   - Nincs, akkora hajam van, mint egy őserdő – vigyorog Zsolt. – De nem ezért mondom, hanem nem azt mondom, hogy nem vágni kéne, mert a kompozíció tökéletesen rendben van, hanem a világítással hogyha pont az ellenkezőjét tennénk, tehát nem derítenénk, mint az eddigi fotóknál javasoltuk, hanem takarnánk. Hogyha a fény útjába valamit odateszünk, ami nem éles árnyékot vet, tehát nem közel tesszük, hanem a megfelelő távolságot megtartjuk, akkor ez olyan árnyékolást tud létrehozni, hogy a sötétben elússzon a fejforma. És akkor kevésbé hangsúlyos, mert most a homloknak a tónusértéke ugyanazt az erőt hozza, mint a szemé, és ezért nem tudok a szemre koncentrálni, holott az üzenet ott van. A három disznó megvan, várjuk a Zoltántól a további munkáit. (szőke-hegyi)
értékelés: