Nem rémlik, hogy próbáltam volna fekete-fehérben megnézni ezt a képet, mert pont arra figyeltem, hogy színes kép majdnem fekete-fehérben-t készítsek, de majd kipróbálom. Köszönöm az értékelést!

:)) Arra gondoltam, hogy technikai tanácsokkal művi beavatkozásokra sarkalltalak én is, (pedig aztán ki vagyok én?) és közben eltűnt az, amit nagyon szerettem a másik fotón, annak története, aurája, ereje.
Az viszont nagyon tetszik itt, hogy félig már látszol is! :) De itt azt látom, hogy koncentrálsz nagyon, ott nem láttam az arcod, mert eltakarta teljesen a gép :)

Szóval akkor becsengettek! :)

Azt mondanám, hogy picit sokat agyaltok. Agyalni a kép készítése előtt fontos lehet, hogy mit és miért akarok megcsinálni - aztán a hogyan az általában ebből következik. Ahogy gyűlik a tapasztalat, úgy lesz egyre több eszköz a kézben, és válik a dolog zsigerivé. Ez idő. Nem megspórolható. Agyalni viszont abban az értelemben lehet hátráltató, ha háttérbe szorítja a cselekvést. A tetthal álla az okoskodás, vagy hogy mondják. Szóval hajrá. Majd jön elemzés, valóban. Igyekszem.

Ha megkérdezném, ez szerinted (Zsolt) kukább, mint az első, akkor azt mondanád, várjak az elemzésre?

Nem tudom, pontosan, István mire gondolt a természetesség-nem természetességre való utalásakor, de nekem valahogy az edzés ugrott be. Az edzés (mondjuk kézilabda) nem egy természetes állapot: erőltetett, belső-külső (nem tudom, melyik van előbb) forrásból ráerőltetett tevékenység, de a világért sem maradnának itthon (a fiaim). Természetesen izmosak. :)

De ha nem kísérletezünk, akkor hol marad a bosszúság és az öröm? Virágról virágra szállni? Bele lehet abba is fáradni, jó az, ha néha az ember feleslegesen szöszöl egy képpel, mert ha a végeredmény kuka, akkor az is tanulság, mégpedig az a tanulsága, hogy valami kérdést nem pontosítottam magamban, a kép készítése előtt. De baj ez? Dehogy.

Nem hiszem, hogy értem, mit akarsz ezzel mondani, csak azt érzem ki belőle, hogy ez mennyire és milyen szomorú... A szomorúság érzése pedig a nagykönyv szerint " annak az üzenete, hogy elvesztettünk vagy nem kaptunk meg valamit, ami nagyon hiányzik nekünk. Meg kell békülnünk a helyzettel. "

Iszonyú nehéz úgy változtatni egy képen, hogy ez meg ez meg ez maradjon, az összes többi javuljon. A legritkább esetben működőképes. Általában, ha egyvalamin javítok, kettő másik elromlik. Ezért gyűlölöm a képvkiválasztást is a sorozatból. Az egyiken ez a jó, a másikon az, és nincs olyan kép, ami egymaga tartalmazná az összes "jót" és maga mögött tudná az összes "rosszat".

Ha jól emlékszem, a Ki az ? képeimnél (amikor a fekete temperával lefestett tükröt kapargattam a spaklival) valahol mintha a Pedellus mondott volna valamit, hogy javítsam, megcsináltam, és nyugtázta, hogy tényleg nem lett jobb. Ilyen is van, még nála is.

Én azért hallgatok most, mert nehéz ám az egész felelősség, hogy beletanácsadok, amit igazából én nagyon nem szeretnék, majd véleményez és hasonlít a Hegyi pedellus :) És az egész dilemma nagyon komoly, szólni, nem szólni... Én mondjuk örülni szoktam neki. No, csak azt mondom most, hogy a kapva tűzött hajfürtöt nagyon sajnálom, én azt nagyon szerettem amott :))) És tényleg nem egyszerű az egész ebben a "műfajban", mondjuk így, a teremtett oldalon, mert művit csinál az ember, de roppant érzékeny dolog manapság a természetesség. Tudom én is.

Így van. :)

Dobbenetes. Nem csak hogy mennyire mas a kep, amihez minden elismeres a tanacsadoknak es a vegrehajtonak egyarant, hanem hogy mennyire mas embert mutat.