Egy tipikus nyári naplementés, majhogynem amerikai hangulatú képet látunk, és ezen tényleg értékelhető a mozgás, nagyon szimpatikus. Egy olyan aratás utáni területet válaszott Krisztián, ahogy egy picit sejteni lehet az árnyékok miatt, hogy vannak úgynevezett barázdák, bordák a földön. Talán, hogyha fényben úgy választja ki, vár annyit a nap állásával, hogy ezek a perspektivikus csíkok, amit a kép bal oldalán lehet felfedezni, határozottabbak legyenek és többet lehessen ilyenből látni és a modelljeit ennek középpontjába rakja, akkor erősebb lenne a mozgás játék üzenetrendszere. Ugyanakkor nem tudom eldönteni, hogy az élesség hol helyezkedik el, és bár az alkotó próbálja teljesen centrikusan és szimmetrikusan komponálni a beállítást, mégis azt érzem, hogy billen a kép, például azért is, mert ha a haladást akarjuk átélni, hogy ők pillanatokon belül ide fognak érni a fotóshoz, vagy ahol a szemlélő áll, akkor játszani kellett volna a mélységélességgel. Miközben óriási távolságot, szinte a horizontig látunk, mégsem érzékelhető ezen a képen az, hogy ebben a futásban benne van a távolság, és ennek elsődleges oka, hogy nem döntötte el a fotós, hogy hova fókuszál. Egy másik segítség lehetett volna, ha a géppel még mélyebbre helyezkedik Krisztián. Az az érzésem, hogy ez itt most egy guggoló pozíció, és csak azt tudom mondani, hogy ha erre rájön az ember, hogy hogyan lehet egy ilyen közelítéses üzenetet létrehozni, akkor nem kell sajnálnia magát a fotósnak, feküdjön bele a törmelékkel teli kaszált felületbe és majd utána leporolja magát, de a fotónak kell jónak lenni, itt nem volt kellően erőszakos és radikális a fotós önmagával, hanem egy jóleső képet készített úgy, hogy ő is könnyedén el tudja ezt készíteni, de ez a fotónak nem igazán segít. (szőke)
értékelés: