Romániai utunk során egy tucat balesettel találkoztunk az autópályán. Állítólag éjszakánként sokszor látni az úton kivilágítatlan fatolvajokat is, mi már csak a hűlt helyüket találtuk.

Én itt a kompozícióról, a világításról és az egyéb dolgokról nem is nagyon szeretnék beszélni. Nyolcas lecke, mozgás kategóriába érkezett ez a lecke, és nyilvánvaló, a leiratból egyértelmű az, hogy itt egy baleseti helyszínt látunk, és ez van tulajdonképpen fotográfiai eszközökkel dramatizálva azáltal, hogy egy hosszabb expozícióval az elsuhanó autók fényeiből egy vízszintes csíkot hoz létre a fotográfus. Én a mozgás leckébe el tudom fogadni, értem is az áttételt, hogy az autó is mozog, az ember is mozog, aztán a kettő találkozik, és ebből létrejön egy ilyen baleseti helyzet. Ugyanakkor azt mondom, hogy ahhoz, hogy ennek a drámája el tudjon indulni, meg kell találni azt a kötődést, hogy nekem ez a szituáció mit jelent. Ezt a kötődést akkor tudom megtalálni, ha ezzel van időm foglalkozni. Nyilvánvalóan rácsodálkozom erre a helyzetre amit a leírat is elmond, hogy úristen, és milyen szörnyű, és ezek tényleg így vannak, csak ezek az érzések ebben a megfogalmazásban nem tudnak túllépni azon, hogy az ember szokványosan szörnyülködik akkor, amikor valami olyan újsághírt vagy híradót lát, ami egy ilyen balesetről szól. Maga a fotográfia azáltal többé válik, hogy nem a naturális balesetet mutatja, mint egy helyszínelő kép, ugyanakkor a személyességét, hogy a Lacinak ez mit jelent, azt nem tudom meg a képből. A leírat segít, de ha a leíratot eltakarom, akkor nem tudom, hogy az ő véleménye micsoda Azon kívül, hogy van egy konvencionális, sztereotip véleményünk erről a történetről, hogy igen, szörnyű hogy elütik az embereket, meg szörnyű hogy ez a fatolvaj életének vége. Hát igen, szörnyű. Erre azt mondom, hogy és még huszonhatmillió más történet is szörnyű, de ahhoz nekünk valami közünknek kell lenni, hogy fotográfiába tudjuk emelni. Ettől még én megadom rá a három disznót azért, mert a mozgás leckére jó. (szőke-hegyi)
értékelés: