Tüntetés a graffiti diszkriminalizációja ellen Berlinben, ahol igenis helye van a fiatalok kultúrájának, ami hagyományőrző mivolta miatt inkább dísze, mint szégyene a városnak. Művészet. Nem vandalizmus. Bla-bla-bla.

Nagyon örülök annak, hogy a Laci újból elkezd képet küldeni, ez számomra egy nagyon pozitív dolog. Láthatóan és jól beazonosíthatóan egy olyan helyszíni beszámolót kapunk, aminek számomra egy nagy értéke, hogy egyrészt megvan úgymond a bevezetés az első képen, ami azonosítja számunkra, a nézők számára azt, hogy hol járunk és mi történik, másrészt erre a tárgyalás szinten a kettes kép rá is erősít, ott látjuk azt, hogy egy csoportosulás van, egy tüntetés, és a harmadik kép pedig értelmezi azt, hogy a tüntetés tulajdonképpen mivel kapcsolatosan történik meg. Én nem olvasom most direkt el ezt a leiratot. Annyit talán hozzáfűznék, hogy lehet, hogy még bővíteni lehetett volna mondjuk két képpel ezt a sorozatot, azért, mert most van egy pici távolságtartás abban, ahogy ezt a témát az úgynevezett tárgyalás részben feldolgozza az alkotó. Az könnyen elképzelhető, hogy esetleg ezek a katonai ruhába öltözött rendfenntartók voltak azok, akik megakadályozták abban, hogy közelebb menjen az eseményhez, vagy talán az, hogy ez nem is volt annyira békés helyzet, mint ahogy itt most ez egyébként látszik. Itt egy nagyon nyugalmas pózt látunk, tulajdonképpen a nagy egymásnak feszülés ami az ilyen tüntetéseken megszokható, az olyan erősen most nem érzékelhető. Talán egy-két közeli képpel az íze, a hangulata ennek a dolognak dinamizálható lett volna. Most azt látjuk, hogy van egy zászló, aztán egy csoportosulás, és látjuk, hogy ezek ilyen grafitis történetek, valami ott idegen nyelven erről le is van írva ezen a zászlón, aki érti ezt a nyelvet, az gondolom el is tudja olvasni. De mint képsor, mint képüzenet igenis az akció az mindenféleképp egy elvárás. Ez az egyik irány. A másik irány, hogy líraira veszem a történetmesélést, és emberi kapcsolatokat, azokat a megjelenő ember gesztusokat próbálom elcsípni, amik ennek az iróniáját, akár szürrealitását hozzák ki ennek a történetnek. Most ez nincs eldöntve, hogy tulajdonképpen a fotós mint közvetítő tulajdonképpen milyen érzelmi viszonyban van ezzel a történettel. Kicsit távol vagyok, nem döntöm el, hogy most én tulajdonképpen ennek örülök, nem örülök, mi a véleményem, márpedig egy ilyen riporthelyzet azért valamilyen szinten véleményformálás is. Úgyhogy én azt mondom, hogy a két disznó erre mint képsorra megvan, és én azt kérném a Lacitól, hogy márcsak azért is, mert együtt húztuk a sarat vele, együtt voltunk a klastrom diszkóban és ott is volt egy ilyen szociografikus helyzet, tehát azt kérném, hogy ezeket az élményeket ezeket a továbbiakban is mutassa meg nekünk, és várom a többi leckéjét. (szőke-hegyi)
értékelés: