Rövidesen díszbe öltöznek a temetők, és szép fotókat lehet ott ilyenkor készíteni. Célszerű alkonyatkor fényképezni, hogy a különböző színhőmérsékletű gyertyák, mécsesek fénye szépen kijöjjön a képen. Viszont általában jól mutat ha az égbolt színe is látható.

Nagyon érdekes, hogy a Feriben a Mácsai-féle filozófia, az ő alkotásai, amelyek időnként humor, időnként nagyon komoly képzőművészeti szerkesztésbeli tájkép, épületfotók, ez a külvilág részére jobban ismert Mácsai-féle stílus. De van egy másik Mácsai Feri is, egy fátyol, amiből véletlenszerűen oldalra nézve kilát, azt mondja, most nem teker a dolgokon, és szeretnék nektek valamit elmesélni. Nagyon sokszor ebben szeretet van, érzékenység van, bizonytalanság van, szomorúság, és nem is akar ez a vélemény, ez a közlés ennél bonyolultabb lenni, hanem egyszerűen akar kimondani egyszerű mondatokat. Ilyennek érzem ezt a képet is, mert amikor a Feri ezt beküldte, még nem volt ilyen lecke, azt tudta, hogy ez valahová a szorgalmiba be fog kerülni ez a kép, vagy kap rá disznót vagy nem, és mégis az ő belsejéből jött egy olyan késztetés, amire ő azt mondta, hogy én akkor is szeretném a közösségnek elküldeni azt a gondolatot, ami a halottak napjáról vagy egyáltalán az egyedüllétről nekem jelent, és nem egy minősítésért, hanem önmagától, amit neki jelent, és ez szerintem nagyon fontos, és én nem képzőművészeti szempontból, nem ritmikailag nem arányaiban szeretném ezt a képet értékelni, hanem igenis vannak pillanatok, amik nem akarnak versenyezni, nem akarnak világcsúcsokat döntögetni, hanem a pillanatok csak vannak, azért, hogy a csendről szóljanak vagy egyszerűen csak egy számunkra fontos mondatot mondjanak ki. És ilyennek tartom én ezt a képet, és örülök neki, mert a Feriben megvolt a bátorság, hogy nem kategóriákban gondolkodva elküldött egy gondolatot, ami mások számára is házi feladattá vált. (szőke)
értékelés: