Az a baj, hogy van ennek az egésznek egy vöröses árnyalati iránya, és ez egy kicsit zavar, és valószínűsítem, hogy erről nem az alkotó tehet, hanem a digitális technika pont a vörösek visszaadásában elég furcsa dolgokat képes művelni, és ráadásul pont a vörös tartomány az, amiben a tónus terjedelme igen szűk, és ezért ez egy nehéz dolog. Ez a kép formailag megold valamit, és ez a formai megoldás nagyon izgalmas, ugyanakkor viszont, sajnos a technika miatt ez nem tudja elérni azt a hatást, amit egyébként megérdemelne a dolog. Ami a kompozíciót illeti, én ezt biztos, hogy szűkebbre venném. Nem nagyon értem azt, hogy miért van ez ennyire elmozdítva jobbra. Bal oldalon otthagytál egy másfél ujjnyi részt, ráadásul ott egy újabb forma is beindul, még azt is mondhatom, hogy elkezd konkurálni ezzel az egésszel, hiszen a képhatárnál lévő levelek újból élesek, az a két levél, ami belóg, miközben mindenhol máshol csak a virág az, aminél az élesség felfedezhető. Ezt a részt én biztos, hogy lehagynám, ahol az a két élesebb levél van, már csak azért is, hogy ne vigyük el a fókuszt a témáról. Azt szeretném feldobni, akár, mint egy ilyen eszmecsere irányt, hogy vajon mennyiben érvényes ma amikor a fényképezőgépek egy részénél, és a mobiltelefonok nagy részénél csak egy kattintás annak eldöntése, hogy milyen formátumban készüljön el a kép, hogy mennyiben érvényes az, ha ragaszkodunk az adott gyártó képérzékelőjének arányait, vagy méretezését megtartsuk. Nyilvánvaló, hogy vannak olyan képarányok, amik a klasszikus képarányokhoz tartoznak, a 4:3, vagy a 3:2 képarány, vagy a 16:9, bár én ezt annyira nem szeretem, vagy az 1:1. Jó, ha törekszünk arra, hogy ezeket a képarányokat legalábbis megtartsuk, de szerintem nem bűntett az, ha ilyen helyzetben a kompozíció feszessége okán meghozzuk azt a döntést, hogy egy vágást tegyünk. A képarányok részben matematikai kérdések, részben esztétikai kérdések abban a tekintetben, ami az aranymetszés kérdésköre, vagy Fibonacci-számok, mind a kettőről találtok a szertárban leiratot, és filmes illusztrációt is, amit nem győzök elégszer megköszönni Pesovár Annának. Ez azért fontos, mert azt is értelmezi, hogy bár ezek a természetben ezek a maguk naturalitásában már megjelennek, de hát, a természet sem egy fafej, hogy azt mondja, hogy márpedig akkor azért, mert a málnának is a pöszmöszök azok Fibonacci sor szerint jelentkeznek, hogy ez így és csak így működhet, úgyhogy én ebben egy kicsit nagyobb szabadságot adnék. Tudom azt, hogy sok olyan alkotó van, aki ehhez ragaszkodik, és akár még a film széleit is rajtahagyja a nagyításon, bizonyítandó, hogy igen, igen, ő utólag nem vágott. Ez lehet egy cél, és én ezt a célt nemesnek és szépnek gondolom, az értelmével vitatkoznék, már csak azért is, mert nem mindenkinek áll rendelkezésére anyagilag az, hogy mondjuk digitális technikában akár csak az 1:1 képarányt, a négyzetes képarányt alkalmazhassa, már csak azért is, mert ilyen gépeket csak a középformátumú professzionális kategóriában készítenek. Tehát több milliós beruházás lenne egy ilyen felszerelés, és az senkitől nem várható el, hogy akkor felejtse el az 1:1 képarányt, mert miért kellene elfelejteni? Az egy másik kérdés, hogy törekedni kell arra, hogy az ember tudatosan döntsön egy kompozíciós helyzet mellett, és ha én tudatosan azt mondom, hogy ez a helyzet engem négyzetesben érdekel, akkor onnantól kezdve már annak a törvényei fognak munkálni. Nagyjából ezt tudom hozzátenni. Ez egy 2 csillagos képi megoldás, elsősorban nem a színbéli problémái miatt, hanem a kompozíciós pontosítás okán. (hegyi)
értékelés: