Nyírfa

Nem akar több lenni, mint ami. Nyírfa a naplementében.

Az mondja Nóra, hogy ez „nem akar több lenni, mint ami. Nyírfa a naplementében”. Én ezt köszönöm, mert nagyon szépek a fények, amiket látunk, még a 42-es leckére is elfogadhatónak tartom. Picit a formai dolgokkal van problémám: az arányokkal. Annak az arányával, ami a kis apró részletekben rejlő szépség, és ami a vonalaknak, párhuzamosoknak és keresztező vonalaknak az összességéből adódó rend, avagy a rend hiánya. Itt most kusza ez az egész. Ez nem baj, de akkor döntsük el, hogy engem ez a kuszaság, mint egy ilyen fraktál kezd izgatni, hogy a kuszaságból létrejöhet-e bármi újfajta rendeződés. Azért szeret az ember ilyet nézni, hasonlóan a tűzhöz, mert a fantáziája segíti abban, hogy létrejöjjenek az egyébként rendezetlennek vélt formákból különböző általa ismert, vagy beazonosíthatónak vélt megfejtések. Ha ezt az irányt veszem alapul, akkor a képnek tulajdonképpen az egynegyedét a bal oldalon levágnám. Nem ad hozzá. Annál a résznél ahol kifut az utolsó faág a képből, ott csinálnék egy vágást. Ehhez még hozzá is tesz az a függőlegesen lelógó vékonyabbik ág, kb. ott meg lehetne hozni a vágást. Akkor egyértelmű a néző számára, hogy ez a fajta kuszaság, ez a buja természeti jelenség izgatja Nórát. Az a rész, ami oldalt most megjelenik, elviszi a figyelmemet arról, ami a képben történik, és elkezdek kifelé kacsintgatni, tekergetem a fejemet, hogy na de mi történik mellette, el fog menni egy repülő, vagy egy madár szállt át, vagy mire várunk? Ott egy várakozással teli helyzetet látunk, miközben a dinamikája a képnek pontosan abban rejlik, ami a fa törzsén tükröződő napfénnyel, a sárgákkal és vörösekkel létrejön. Nóra, ha még megoldható, akkor érdemes lenne ezt ismételni pontosabb kompozíciós fogalmazásban. A döntést kellett volna meghozni, hogy mi az, ami téged ebben izgat. Azt is valószínűsítem, hogy maga a látvány varázsolt el annyira, hogy a kompozíció nem lett olyan feszes. Ezt pontosan átérzem, mert van olyan, hogy az ember lát valamit kamera nélkül, és mondja, hogy „úr isten, ez milyen gyönyörű”. Bemegyek a fényképezőgépemért, kirohanok, hogy ezt megcsináljam. Közben az eltelt időben nem áll át az ember agya kötelezően arra, hogy most két dimenzióban fogok komponálni, hanem elragadta az a látvány, amit ő három dimenzióban lát. Erre mondok egy példát, hogy jobban érthető legyek: amikor a kolontári-devecseri iszapkatasztrófáról tudósítottak, akkor két dimenzióban láttuk ezeket a tudósításokat a tévé képernyőjén. Amit az operatőr komponált, azt láttuk, ahova ő fordult a kamerával, azokat a képi kimetszéseket láttuk, és ezt fogadtuk el, mint helyzet. Amikor az ember a valóságban ott áll, és szembesül ezzel az egésszel három dimenzióban, tekergetheti a fejét, körbefordulhat, és szembesül ennek a térbeli élményével, és azzal a mennyiséggel, ami ott látható, azzal, hogy amíg a szem ellát, vörös az egész, ezt nem nagyon tudta visszaadni sem a film, sem a fotográfia. A jelenlét élménye a döbbenetet erősítette. Ezt azért mondom párhuzamként ide, mert abszolút értem, hogy ez ennél lényegesen nagyobb fa, és ennek a fának a csodálata ragadta el Nórát, majd ebből készített el egy kimetszést, de a kimetszés pillanatában is a fejében az egész fa járt. Ezért van ez a billegés, hogy most hova is helyezzem a fókuszt, mit is mutassak meg. Ha a képkivágásom absztrakció, akkor nem szabad, hogy a valóság elvonja a figyelmem a kép készítésekor, mert akkor el kell fogadjam, hogy a képen majd ennek már csak egy részlete lesz látható, vagyis az absztrakció mindenképp létrejön, tehát ez felszabadít attól, hogy tényszerűen ábrázoljak. Én így gondolom, Nóra vagy egyetért, vagy cáfol. (hegyi)
értékelés:

Hozzászólások

Igaz, igaz, ott kellett volna vágni, és akkor marad a fény-szín-orgia, ami megragadott. :-)

Új hozzászólás