Jobb cím nem jutott eszembe.
Komoly vitát folytattunk ennél a képnél a csendélet fogalmét illetően. Az is elhangzott, hogy ez a kép úgymond poros, én pedig nagyon örülök neki, hogy valaki veszi a fáradtságot és egy teljesen klasszikus megfogalmazású csendéletek világába tesz egy kitérőt és ott próbálja ezt a leckét megoldani. Én ezt most nagyon komolyan mondom a többieknek is, hogy nagyon örülnék, hogyha más is kipróbálná magát hasonlóan. Meg lehet nézni régi festőknek a munkáit, hogy miket csináltak, nem kell ehhez könyveket keresni, fel lehet menni az internetre és akár ihletet lehet meríteni. Itt most nem arról van szó, hogy az ember mennyire fogja tudni kifejezni a saját egyéni elképzelését a csendélettel kapcsolatban, mert első körben azt gondolom, hogy az lenne a fontos, és nektek segítene, hogy ha a klasszikus csendéleteket, akár valakinek a csendéletét lemásolva, megcsinálnátok, kipróbálnátok. Azért, mert a próba közben jön rá az ember arra, hogy a tárgyak elrendezése mekkora játék, lehetőség. Ha fekete-fehérben dolgozunk, akkor a tömegelhelyezések mennyire jelentősek és fontosak, hogyha pedig színesben, akkor pedig maga az, hogy a színek dinamikája hogyan mozgatja úgymond a fókuszt a képen. Tehát én azt mondom, ha az összes leckét vesszük vagy felejtsük el, hogy vannak leckék, és nézzük magát a fotografálást, magát a szakmát, akkor a csendélet egy nagyon központi kérdés, mert a csendéletben egy kalap alatt lehet gyakorolni a kompozíciót, a tónusrendeket, a világítást, a mélységélességet. Azt kell, hogy mondjam, hasonló a portréhoz, csak még a portrékészítésnél is ebből élünk, hogy a csendéletnél megtanult tömegelhelyezést használjuk. Konkrétan erről a képről beszélve pedig azt mondom, hogy érdekes kiválasztás az, hogy ezzel az asztalterítővel – nem tudom, hogy ez terítő, damaszt terítő vagy valami műanyag – op-artos formát hoz a képre Zoltán, ugyanis egy fricska ehhez a történethez – legalábbis nekem. Van egy nagyon szépen, klasszikusan berendezett csendélet, mindehhez nem egy klasszikus csendéletben megszokott alapot választ, lehetne egy nyírfa asztal például vagy bükk ebédlő, de nem. Ő ezt az egészen modern és vasarellis történetet hozza ide be és ettől az egésznek van egy humoros íze is. Az elrendezésnél néhány dolog, amire szeretném felhívni Zoltán és a többiek figyelmét is. Egyrészt, hogyha van egy gyertya, akkor azért annak a lángnak valami kis teret nem árt hagyni. Most ez itt nagyon a kép szélére esik. Ott egy picit vagy a gyertyatartót kellett volna mozgatni, ha egy kicsit lejjebb és beljebb kerül, akkor talán ez kevésbé zavaró. A könyv elhelyezésével nagyjából egyetértek. Nyilvánvaló, hogy ez nem a néző szempontjából, hanem a képen jelen pillanatban nem látható szereplő megfigyelése szempontjából van ábrázolva ez az egész helyzet. Ezt izgalmasnak és jónak tartom. Talán valami még elfért volna egy harmadik képelemként, ott a háttérben, a sötétben megbújhatott volna, de nem kell erre sokkal több, tehát én azt gondolom, hogy ez is nagyon kellemes, letisztult kompozíció. Szintén a hozzászólások között volt egy ilyen, hogy miért van rajta a könyvön ez a virág, mert így nem lehet elolvasni a könyvet. A csendéleteknek igazándiból az az érdekessége, hogy egy olyan történetmesélés, amiben a realitás mellett ezek a szürreális vonalak is igen erősen jelen szoktak lenni. Ha megnézünk egy-egy csendéletet, igen kicsi a valószínűsége, hogy a valós életben mondjuk az ember egy koponya társaságában, tintatartóval olvas és hát ilyet is többet látunk, a koponya sok csendéletnél alap eszköz. Tehát itt sem azt gondolom, hogy a funkció felől kéne ez megközelíteni, hanem hagyni ezt az egész mesét rajtunk átszűrődni. Azt lehet mondani, hogy itt valaki olvasott, aztán a szerelmére gondolt, akinek az emlékére odatette ezt virágot, mint könyvjelzőt, aztán kiment az erdőbe és világgá ment... nem tudom, de a lényeg az, hogy ez a történet így el tud kezdődni. Egyáltalán nem kötelező, hogy ez az olvasás befejezésre kerüljön. Egy másik irány, hogy jött a postás és amíg kiment a nyugdíjért, addig a szerelme oda tette ezt a virágot. Tehát, ha akarom ezt is meg lehet magyarázni, de azt gondolom, hogy nem a magyarázat az elsődleges kérdés, hanem az, hogy ezek a formák, ezek a képalkotó elemek menyire tudnak egy közös képpé összeállni. Én ezt nagyon jó megoldásnak tartom, tehát megadom rá a három csillagot, legfőképpen azért – nem mintha nem lehetne ezen még mit javítani – hogy erősítsem a Zoltánban azt, hogy ezen az úton még kell, még szeretném ha dolgozna, és a többieket is erre próbálom bíztatni. (hegyi)
értékelés:
Kedves András!
Köszönöm, megtisztelsz vele! Az olvasással én is így vagyok, valahogy kell az az érzés, a papír illata, tapintása. No meg az is, hogy nyugodtan belefeledkezhessen az ember a történetbe.
Üdv,
Zoli