Egy klasszikus módon beállított félalakos kompozíciót látunk itt és Tünde előző munkáján is a baloldalról érkező fény az, amivel dolgozik. Talán az is lehet, hogy a műtermi helyzet, amiből egy másik változatot láttunk azonos időpontban, azonos szituációban készült és a tónusvilág, a tónusrendszer ezért hasonló. Ugyanakkor a képkivágás és az elrendezés pedig merőben más. A szintén 70-es években készült Antonioni film, amelynek az a címe, hogy Nagyítás, egy különleges és nagyon izgalmas munka, egy nyomozás hangulatvilágát idézi a kép. Maga a támaszték, ami első szemvillanásra talán nem is lenne érzékelhető, az gondolom, hogy a fényképezőgép, kamera teste, optikavédője, amely mint egy ilyen karosszék széle támasztékként szolgál részben, részben pedig tulajdonképpen furcsa, amorf takaróelemként az emberi test fedetlenségét takarja ki, amelyből csak apró, pici kis apokrif részecske villan át. Talán ennyi a hozzáfűznivaló ehhez a képhez, mert minden tekintetben professzionális az egész beállítás. De ha már eszközként használja a fotós a női test szépségét, a női test fényeit, akkor érdemes lett volna még evvel a kamerastatívval és a fényképezőgéppel picit dolgozni, játszani, hogy a gép aljzata és a statív felületek közötti átlátható tér, amelyen keresztül a mell fényei látszanak még evvel egy picit, hogy úgy mondjam szakmai szempontból lehetett volna trükközni és pusztán ezt a kép miatt mondom, hogy egy labda, egy helyzet feldobódik úgy, hogy igazából ez a kép egészének alkotó eleme és ez talán, ha a kép összes többi szegmensét nézzük és látjuk a tudatosságot, akkor feltételezhető lenne. Ettől függetlenül én úgy gondolom, hogy a kép egészében egy háromdisznós kép és csak drukkolni tudok, hogy Tünde a továbbiakban is hasonló mélységű munkákat küldjön és ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:
Olyan sok lehet, aki szeret portrézni. Ezek közt van olyan is, aki tud.
Szerintem ez egy nagyon jó kép.