Szia Zsolt,

Köszi, hogy kölcsönvehetem az utolsó képet a 2024.03.25-i adásomhoz. Remisszió a címe. Gyrre te is.

üdv
Au

Hogy számomra egy fontos személy gondolatával válaszoljak: bennem a létra...

A hol van, az nem fontos kérdés, sőt. Direkt nem akartam azonosíthatóvá tenni, se képileg, se címileg. Ami meg a zsoltkritikusságot illeti, csak bátran, nincs létránk. :)

Én ezt a sorozatot nem tudtam valójában hova tenni. De nem azért, mert nem látnám, hanem azért mert nem tudtam és nem értettem a pontos szituációt. Nem sok kórházat ismerek szerencsére, és persze azok sem nyújtanak felemelő látvány, de azért nem láttam még idehaza ennyire szélsőséges helyet. Ezért csendben maradtam, nem ismertem meg a helyet, nem értettem a szituációt. Zsoltról (felszínes ismeretségünk amit enged láttatni) úgy érzem jól van - mondjuk úgy, az átlagemberek mintacsoportját tekintve. Írom ezt azért, mert elsősorban az aggódás hangján tudtam volna megszólalni amikor először láttam ezt a fotót. (de fel kéne ismernem hol van ez, nem? most sem tudom igazából)

Hozzátartozik az is, hogy valójában nem tudok kritikusan Zsoltra tekinteni, ez az én fotós ismereteimet, a fotósok létráján elfoglalt helyemet tekintve eleve nonszensz. (Az más dolog, hogy vitába szállok olykor, de azt hiszem, magamért küzdök, akkor sem Zsolt ellen! Kéretik így érteni :) No, valójában hízelegni sem szeretek, nem is annak gondoltam jelen megszólalásomat, csak az elismerésemet szerettem volna kifejezni. (Ezért is nagyon jó, hogy vissza-vissza jönnek elemzéssel képek.)

Még annyit, hogy az adott helyszínen érthető számomra az adott eszköz használata is.
Tamás elemzésével is egyetértek, segít még jobban megértenem e műfajt, köszönöm neki is. Kiegészítésként egyedül annyit szeretnék mondani, hogy a szocreálban is igaza van, de a köznyelv a szocreált egyfajta lepukkantságra is használja. Ez van, nem lehet ez ellen küzdeni, csak maximum így, hogy megemlítjük olykor-olykor a dolgok helyes értelmezését.

Engem tessenek kihagyni a hónap képéből, nem lenne szerencsés azt hiszem, nem rólam kell szóljon ez a dolog.

Ha áprilisban én kellett volna hónap képét válasszak, akkor ezt a sorozatot választottam volna.

Tamás, köszönöm, és elsőre a sorrendre és a képek sorba emelésére reagálnék, nem védelmezés okán, hanem saját utam miatt. Amikor az ember kórházba megy, egy új rendet kénytelen elfogadni, testét úgymond átadja javításra, tele kétséggel és várakozással. Egy külön társadalmi kaszt szinte a kórházé, akár akarja az ember, akár nem, bele kell ebbe szoknia. Tehát a képsorban az egyik hívószó a felfedezésé. Titkoké, félelmeké. Az első és második kép a rádöbbenésé, tehát a felfedezés (1. kép) és a tény elfogadása (2. kép). Majd elfoglalni a helyünket, minél többet megőrizve saját identitásunkból (3. kép). Ugye csak ideiglenes, ugye hamar hazamegyek, ugye nekem nem kell úgy élnem, mint a kórházlakóknak, hiszen nincs is nagy baj. És kezdődik a vegzatúra, vizsgálat, beszélgetések, a beszokás. (4. kép). Várakozás, ami a szegényes környezetben szembesítő. És vannak nyugalmas pillanatok, egy kávé, azaz az idő is megjelenik, ami másképp folyik, máshogy osztódik, mint a külvilágban. Minden ráér és minden sürgős, és nem tudjuk, mikor melyik lesz, ezért rá- és elhagyjuk magunkat. (5. kép) Próbálunk beilleszkedni a közösségbe, a közösségi térbe (6. kép), de ellenállunk, igyekszünk megőrizni valamit magunkból, keressük a kapaszkodókat a külvilághoz (7. kép), egy résnyire nyíló ablak, még ha rácsos is, de a levegő, madarak, autók zaja, mind láthatatlan, de óriásira nagyítódik távolisága és elzártsága okán. Zaklatott helyzetek, melyből a pihenő lenne a feloldozás és az, ha megtalálhatnánk azt a zugot, kuckót, amihez kötődhetünk (8. kép). Majd újabb hívások, tortúrák, várakozások, tétlenség és kiszolgáltatottság (9.kép), ölbe esett kéz vogymuk Cseh Tamással szólva. És közben rádöbbenünk, hogy a mi ellenállásunk is megtörhető lesz, ha kellő ideig rostoklunk itt, beszokhatunk, majd mi is házikabátra kell váltsunk, magányba és befelé fordulásba, konstatáljuk, hogy akármennyire rossz nekünk, de mi még tartjuk magunkat, hagyján, hiszen vannak végletes és végzetes sorsok is. (10. kép) És míg mi a magunk köreit rójuk, míg elfoglal az új, a bezárt, a más világ, hirtelen eltűnik egy szobatárs, nem tudjuk, vizsgálatra ment csak, vagy sose látjuk, eltávozott, vagy csak hazament (11. kép), részvét és hiány, félelem és még erősebb kötés ahhoz, ami a civil életből megmaradt. És igen, a csöndesülő délután, a fény, az üres szoba, a búcsúnk, a visszanézés még utoljára, a furcsa érzés, hogy akármennyire is elszigetelődtünk, de mégis nehéz magunk után búcsú nélkül becsukni az ajtót (12. kép). Ezt a képsort több, mint egy évig forgattam magamban, hogy egyrészt szabad-e közölni, másrészt hogy kell-e kihagyni belőle, hogy mesél-e a történet, hogy csak nekem érdekes, vagy lehet benne bármi egyetemleges, hogy vajon sikerült-e bármit fentiekből a képek által elmesélni, tehát hogy sikerült-e abból a közös, kollektív tudattalanból lehívni bármit, ami fotográfiai transzpozícióval mások számára is érvényes maradhat. Ezért nem tudnék kihagyni képet belőle, azt is megsúgom hogy talán ha 2 képpel készült több... Köszönöm Tamás, hogy visszajelzésed által remélhetem, hogy valamit mégiscsak sikerült átadnom magamból.

Ahol ez készült, oda te nem viszel be kamerát, ez szinte egészen biztos. :)

Remek sorozat! Van benne értelem és érzelem.. és ilyen több szereplős sorozatban erény. Na de mennyivel jobban örülnék ha nem csak a jegyzetfüzetbe skicceltél volna... :( jó megértem hogy aktív résztvevő voltál így kisebb a mozgás tér és kedv, de ezért mégis csak jó lenne ilyen szinten cipelni egy nikont vagy hassit :))
Remélem nincs nagy gond; erőt, egészséget!
d

Hat ez eleg szocreal..(De reg hallottam ezt a szot.)Aztan meg mint fotot megis nagyra ertekeljuk.Csak ne legyunk a szereploi...

Engem egyenesen felzaklatott. Nem hagynék ki belőle egy képet sem.

A kettes kompozíciót semmiképp se hagynám ki, a hatos a "dohányzó", nagyon speciális, bár abban van igazság, hogy mivel nem olvashatóak a versek, ezért kevéssé értelmezhető, a személyes részekből a kórház felirat nekem kell, a betegtárs is. Szóval lehetne talán 1-2 képet kihagyni, de mint etűd, a zaklatottsága is fontos nekem a helyzetnek.

Ez a sorozat engem nagyon megfogott. Talán egy kicsit bőbeszédű, szerintem 1,3,4,5,7,12 elég lenne. De mindenképp az utóbbi idők legjobb sorozata!

Ilyen állapotokat rehabilitáción meg elfekvőben láttam. Ölég kilátástalan helynek látszik.