Valaki énhelyettem ittmaradt...

Nagyon szeretem Pápát, sokszor szoktam átmenni, most az elmúlt pár évben, keresztül a városon Győr felé. Nagyon jó hangulatai vannak ennek a városnak és nagyon jó ezt látni, ezeket a régi barokk épületeket és régi épületek felújított változatait. Picit nekem ez így, ez a beállítás hangulatában a szentendrei vagy óbudai ízekre is emlékeztet. Nagyon jó az a ritmus, hogy Anita megvárta, hogy esetleg ebben az utcában ne közlekedjenek autók. Ugyanakkor azt sejtem, mivel sokat beszéltünk, tehát ez végül is a képhez kapcsolódó, de nem a képből eredeztethető üzenet, hogy Anitának Pápa nagyon sokat jelent. És ha ezeket a kódokat próbálja az ember megkeresni, akkor sejthetően van is olyan információ a képen, amely ehhez a bizonyos múlthoz, ezekhez a hangulatokhoz, ízekhez kapcsolódhat, mégpedig véleményem szerint a kép bal alsó sarkában történő esemény: az idős néni, aki talán valamilyen kis virágot vagy gallyacskát visz a kezében és ebben a délutáni vagy oldalsó fényben az ő árnyéka megjelenik a falon. Van a egészben valami picit Krúdys merengés. Ugyanakkor a villanyoszlop drótszálai, vastraverzei nagyon erőteljesen benyúlnak a kép jobb felső sarkában, és sokat gondolkoztam mielőtt elkezdtem ennek a képnek az összefoglalását, hogy hogyan lehetne segíteni, hogyan lehetne beszélni erről a képről, merthogy az a hármas ritmika, és még utána szárazbejárásos kapuval az a negyedik cseréptetős épület. Ezek a tetők nagyon érdekesek, nagyon izgalmasak, mint néprajzi anyag, ugyanakkor nagyon érdekes az a jelenség, ami a perspektívával, az út szélével kifut ide a bal alsó sarokra a gyalogossal. Tulajdonképpen én megkockáztatnám a több ellenében a kevesebb felé kellett volna meghozni egy döntést, éppen azért, mert ha Pápa fogalom, amely éppen az aláírás miatt erre a bizonyos múltra utal, akkor azt sejtem, hogy a megoldás kulcsa itt a bal alsó sarokban van. És bár egy szűkebb kompozícióval, egy másmás fajta kompozícióval a néni, az árnyéka a falon, ha erre koncentrált volna jobban a fotográfia – igaz, hogy veszítettünk volna az épületekből, az épületek meséiből – de lehet, hogy valamivel többet kaptunk volna meg ebből a múlt keresésből vagy a múlt üzeneteinek rendezéséből. Ebből nem az következik és nem is azt szerettem volna mondani, hogy a képet úgy kellene megvágni, hogy kinagyítani itt a bal alsó sarkon történő eseményeket vagy éppen azt, hogy a nénit még jobban a bal alsó felé hagyni haladni, kilépni ebből a képből, hanem valahogy az üzenet irányultságát kellene jobban súlypontozni, mert úgy gondolom, hogy az üzenet drámája, az üzenet fontossága felül kell hogy írja az egész jelenséget. Én úgy érzem, hogy az Anita nagyon közel jár a megoldásokhoz, csak valahogy kell majd egy bátrabb lépése, döntése, amikor a fájdalmas melankóliából éppen az alkotás ereje átlendíti és sűrítettebbek lesznek a képi üzenetek. Most szerintem egy ilyen fajta forrás-helyzetben vagyunk, egy ilyen fajta tisztulási folyamatban, aminek ezeket képi vázlatait, elrajzolásait láthatjuk Én arra szeretném ösztönözni az Anitát, hogy próbálja oly módon pontosítani magában a mesék gyökerét, ahogyan például pár nappal ezelőtt, talán a Mikulás-történeteken keresztül az Estiskola Sulirádiójában egy csodálatosan izgalmas és szép monológot, tulajdonképpen rádiójátékot lehetett hallani a papagájjal, a műhellyel, a múlttal, az emlékekkel, az álmokkal kapcsolatban, ami úgy tűnik, hogy már sikerült akusztikailag rádióműsoron keresztül kifejezni egy filozófiát, kifejezni egy gondolkodásrendszert, ezt kellene megtalálni a sokkal szikárabb szűkítettebb formában a fotográfiában, erre szeretném őt ösztönözni, folytassa ugyanezeket a munkákat . Ennél a képnél pedig a két disznó meg van. (szőke)
értékelés: