Azért szeretem ezt a képet, mert az a fajta drámai hangvétel, az a fajta furcsa meditatív melankólia, ami a Feriben és az alkotásaiban megvan, – már amikor nem maszkol és elkezd viccelődni – érzékelhető, az itt egy olyan lépcsőt jelent ennél a képnél, ahol az általa már megszokott, és bocsánatot kérek, ha egy furcsa kifejezést használok, rutinból is használt, nagyon jól ismert eszközvilágot más módon, de megborítja. Hogy érthető legyen, amit itt szeretnék makogni, az az, hogy az eddig A-B verzióban felső felületek világos, váltakozó világos és sötét felületek a horizont felső határában és alatta aránylag a szürkékből és feketékből ritmizáló nyugodtabb alsó térverziót megváltoztatja, és avval, hogy a párát és ködöt fényképezi, és a világosabb szürkéket az alsó régiókba helyezi – egy teljesen másfajta drámaiságot kezd el. Egy egészen shakespeare-i Lear király vagy macbethi, színpadi, színházszerű, de másfajta drámaiságot kezd el használni, és ennek egy nagyon egyszerű titka van – a világosakat meghagyja ezekkel a szép, lazúros, festői pamacsfoltokkal az alsó részen, és föntre elhelyezi a sötéteket. Ettől folyamatosan őrjöng a kép, és helyet akar benne cserélni a két arányrendszer. Ez hozza létre elsősorban, ezek a konkrét képi szimbolikák nélkül a drámát, és ebbe nem véletlenül asszociál az ember a japán akvarellekre és a japán szemléletre, ugye csak egy pici, finom, hajszálecsetvonással, egy-egy kis levélkével, vonással, egy egész nádcsomóval vagy bokorral jelzi azt, hogy ez nem egy absztrakt, hanem egy valós természeti helyzetnek a fúziója. (szőke)
értékelés: