Én nagyon szeretem ezt a képet. Egy külső felvételt látunk, egy oszlop tövében talán kávéházszerű székekkel, ahol az alkotó mint egy vándor megpihen, leteszi a kis táskáját, és átöleli saját magát. Tehát nagyon sok fontos jelzés van a képen. Pl. üresek a székek, ő mégis lent ül a lépcsőn; ez a kívülállás, a nem kerülhetek oda, nem jutok oda fel, nem ülhetek a székben, nem iszom egy kávét, nem nyugodtan pihenek. Aztán egy másik ez az átkarolás, amikor az ember nem fázik, nincs hideg, hanem egyedül vagyok, és ebben az egyedüllétben saját magam támasztom meg magamat, magamnál keresek megnyugvást vagy gyógyírt. Ezt erősíti a modell azzal is, hogy a modell nem a csomagjait nézi, nem a kamerába néz, hanem valahová a semmibe néz, a lépcsőre maga mellé. Aztán az, hogy a fekete fehér kép tónusban tartásában a főszereplő és a hozzátartozó tárgyak vannak drámai sötétben tartva, mint három pont egy mondat végén, az összes többi az egész struktúra az mögötte egy lebegő, illékony, holott óriási súlyos tárgyak ott, és mégis itt az ő története az, ami hangsúlyos. (szőke)
értékelés: