Olaszország, Autostrada A13, km 117, 2011.04.03.

Négy képből álló sorozat, és egy olyan helyzetet mutat Sándor, amit sokan átélhetünk akkor, amikor utazunk valahová, és az autópályát használjuk. Főleg ez hosszabb utaknál igaz, vagy akkor, amikor sokat ülünk autóban, hogy ezek a helyek, amik sok-sok kilométert haladva, az egyetlen emberi lakott településnek minősülnek, mert az autópályáról az ember csak azért nem fog lemenni, hogy a kisboltban vegyen magának egy üdítőt. Vannak ilyen mesterséges pontok az életünkben, amik azt az illúziót adják, hogy nem szakadtunk ki teljesen a valóságból. Ezeknél az „oázisoknál” nagyon furcsa élmények érik az embert, és rájön arra, hogy oké, megvettem a kis sütimet, az üdítőmet, meg elvégeztem a dolgomat, és utána gyorsan üljek vissza a magán szférámba, a kis buborékomba, az autómba, és menjek el innen. Ezek a megállók, akármennyire is szeretnének, de nem tudnak nagyon emberi környezetek lenni, nem tudják azt az élményt adni, hogy ott az ember tényleg kipihenhesse magát. Mégis vannak helyzetek, amikor kénytelen-kelletlen az emberek ilyen helyeken kell megpihenjen, és ez a sorozat nekem erről szól. Arról, hogy milyen szürreális, ipari körülmények vannak, arról, hogy miket lát ezeknél a parkolóknál, hogy mennyire, még a látszatára se ügyelnek annak a tervezők, hogy bármilyen családias hangulatot ezekbe becsempésszenek. Nagyon furcsállom azt, hogy még senkiben nem merült föl az a gondolat, hogy esetleg olyan kúthálózatot hozzon létre, ahol az elsődleges az, hogy tényleg családias hangulat legyen. Az utolsó kép az, ami a legmegrázóbb kép, hogy vannak emberek, sorsok, akik ezekben a kabinokban, dobozokban ülve élik le az életüket, és hosszan róják a kilométereket, majd, akár kényszerből, mert a menetlevél azt írja, akár azért, mert a fáradtság megköveteli a magáét, megállnak egy ilyen kies helyen, maradnak a maguk kis dobozában, pihennek egy fél órát, és utána mennek tovább. Nagyon furcsa, sejtelmes, az egész nagyon jól hozza ezt az egész élményt. Nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés: