Ugye ha jól értelmezhetjük itt egy filozófiai megközelítése látható ennek a mozgás házi feladatnak, és ennek én nagyon örülök, mert nagyon sokszor egy az egyben hozzárendelt képeket látunk, amelyben maga a tér és a kamera mozgása volt az, ami a megközelítést adta. Itt pedig a fényképész ezt a problémakört - feltételezve azt a berögződést, hogy a cím alapján is a néző fog tovább dolgozni, asszociálni, hogy a kép felső részén látható két lábacska előbb-utóbb elrugaszkodik a napozóágyról, és tényleg ki fog loccsanni ebből a műanyagkádból a víz. Egy klasszikus helyzetet látunk tehát, ahol nyáron egy család pihen, nyaral, piknikezik. Ami érdekes az az, hogy a fotós egyrészt arányrendszerekkel játszik, ugyanis amennyiben elképzelnénk azt, hogy egy felnőtt lábait látjuk a napozóágyon, akkor azon óriásoknak kellene napozniuk ezen a vasszerkezeten. Amennyiben ez egy normál emberi méretekkel rendelkező szerkezet, akkor arra gondolhatunk, hogy egy pici kisgyerek fog most ide az előtérben elhelyezett vörös medencébe beleugrani. A fényképész viszont azt a pozíciót használja, oda gugol le, oda kúszik, ami egy gyermek nézőpontja. Ezzel magát a folyamatot, a játéknak az attrakciójellegét erősíti egy nagyon egyszerű eszközzel; a horizontot lehozza egészen mélyre, és azt a létállapotot próbálja manifesztálni, felerősíteni, hogy kisgyerekként milyen óriási produkciók azok, hogy anyának-apának bemutatom, hogy beleloccsanok egy ilyen kis medencébe. Ezért nem gond az, hogy a medencébe ugró emberből szinte semmit sem látunk, mert az alkotót a filozófiai folyamat érdekli, a mozgás, mint filozófia, és az múltidéző attrakció. Ilyenformán akár a gyermekkor kategóriában is el tudnám képzelni ezt a képet. Nyilvánvalóan adja a helyzet, a terep, hogy egy ilyen rőtvörös, pici barnával is kevert színű medencét talál az alkotó és zöldesebb színeket hagy a napozóágyon és a háttérben, mégis azt kell, hogy mondjam, ez a jelen pillanatban az előtérben elhelyezett vörös, a háttér zöldes variációival, bokrokkal, mezővel, utacska, ágy – jól kapcsolódik színtérben, mert a vörös dinamikájában egyértelműen előrehúzódik az előtérbe, míg a háttérben az akrobata mutatványa megmarad második színtérként. Tehát azzal, hogy a fotós idehelyezte a kameráját, egy döntést hozott létre, és a döntésen keresztül jó arányba kerültek a terek. Mindenféleképpen ezt egy jó képnek gondolom, jó címválasztással, és mondom, azért örülök ennek a képnek, mert nem primér módon oldódik meg a feladat, hanem egy gondolati továbblépéssel jön létre a házi feladat. (szőke)
értékelés: