Ez valami helyszínleírás, és nyilvánvaló, hogy azért fontos ez az alkotó számára, mert az élményanyag erős volt számára, az a helyszín, az a helyzet valamiért kiemelt jelentőséget kapott. A képi megoldás pedig azért érdekes, mert mondhatjuk azt is, hogy de hát, ezt a képet megoldhatta volna egy képkockából is. És itt mégis két felvételt kapunk, jelezve is van, hogy ez két felvétel, meg se próbáltuk ezt összemontírozni, és én azt gondolom, hogy nagyon helyesen. Azért, mert bár ugyanarról a térről beszélünk, és tulajdonképpen ez a két fél adja ki az egész belső teret, ezt az enteriőrt, mégis, itt az üzenet másról szól. Arról, hogy van egy szituáció, amiben ott a főszereplő, és mivel egész alakos önportréról beszélünk, az alkotót látjuk, és ebben a főszereplő az alkotó, aki szemmel láthatóan olyan szituációban van, amikor valamilyen okból kifolyólag - amit nem biztos, hogy tudunk, és az sem biztos, hogy egyáltalán tudnunk kell -, magányossá, vagy egyedül levővé vált. Tehát nagyon szép, nagyon fényes, azt is mondhatom, hogy ezek a tónusok attól függetlenül, hogy ez a kékség hordoz egy nagyon érdekes hangulatot, és az ember ezt a színvilágot inkább a télhez, a hideghez köti, mégis, barátságos ez az egész környezet. barátságosak ezek a kék vizes flakonok, jó ritmusban jönnek a narancsok, a narancssárgák, a szereplővel, a fa ablakokkal, a pulóverekkel. Mégis, ebben a barátságosra formált helyzetben, ebben a rendezettségben olyan a szereplő, mint egy idegen. Olyan, mint aki oda vetődött, bekerült ebbe a dologba, és nem találja saját magát. Nem találja azt az indokot, hogy miért van ő itt? Kérdezhetitek azt, hogy jó, jó, de ez még mindig nem magyarázza azt, hogy miért két félből van ez összerakva? Az emberi érzékelés úgy van összerakva, hogy be akarja fejben fejezni a képkereten kívüli dolgokat. Mind a két kép félről hiányzik valami, mind a két kép fél önmagában is működőképes lehetne, de a képzeletbeli átfedéssel, ez az egész megtörtté, kettészakadttá, idegenné válik. Megint azt mondom, hogy itt az eszközhasználatnak egy nagyon tudatos megnyilvánulását kapjuk, nagyon tudatos az a kompozíció, amit Sándor létrehozott, hiszen az ő figurájával átellenben, a másik képen azok a konyhaszekrényelemek, a sütő, amik egyébként jól ritmizálnak az ablaküvegre is, és ezek tömegben jól ellensúlyozzák ezt az egészet. Filmes jellegű az egész, olyan, mintha egymás utáni képkockákat kapnánk, érzékeljük azt, hogy azáltal, hogy ezek nem egy időben készültek, azáltal valami történt, valami titok van. Erre a titokra utal a kihúzott szék, a várakozási helyzet, az, hogy több pohár van, tehát valószínűsítjük, hogy valaki hiányzik erről a képről, valaki nincs jelen. És az is egy kérdés, hogy ő a valóságban tűnt el, és a valóságban keressük a képen, vagy pedig csak az alkotó fejében volt jelen? Tehát ő ténylegesen valakivel itt iszogatott, és beszélgetett vajon, vagy ez csak az ő fejében volt, egy képzelt barát, egy képzelt szituációban? Ezek azok, amik szerintem ennek a képnek az erényei. Még egy dolog: az egésznek van egy dokumentatív jellege, mindazzal együtt, hogy reklámfotós eszközöket használ. Jóllehet a kép abban a tekintetben egy talált kép, hogy egy valós szituáció továbbgondolásáról van szó, de mégis, mintha ki lenne dekázva az egész, hogy mi hova kerüljön, hogy hol legyen a mosogató folyadék, hogy hol legyenek a vázák, hol legyen az üdítő, mintha ezeket valaki szertartásosan helyezte volna el. Nagyon köszönöm ezt a munkát, és itt is azt mondom, hogy Sándor, ne hanyagolj minket, légy szíves, küldjél még képeket! (hegyi)
értékelés: