Az van, hogy ez a kép két fotós irány határán van, de egyik mellett sem teszi le a voksát, és itt a problémám. Az egyik a szociografikus megközelítés, amikor történetet mesélünk, szituációban vagyunk, amikor az egésznek az atmoszférája a fontos, az, hogy benne voltam egy helyzetben, és ott ez a helyzet ott akkor épp miben csúcsosodott ki, és ezt nem csak megörökítjük, de megpróbáljuk univerzálissá tenni az által a közlési forma által, amit alkalmazunk ahhoz, hogy a néző átélhesse ezt az élményt. Az egyik irány ez az élményátadás iránya. A másik irány pedig mondhatóan inkább a portré felé elmozduló, annak is inkább a glamourosabb, a divathoz hajazó iránya, tehát, ahol nem a személyiség az elsődleges feltárandó terep, hanem egy gesztus, aminek tulajdonképpen a mozdulattal együtt van dinamikája. Láttunk ilyen fotókat, az utóbbira lehet példa valóban a reklám világában az a kép, amikor a nő áll a repülőtéren, és a haját fújja a szél, és a hajlakkot reklámozza, de akár a videoklipek műfajában is benne van ez a csajos, hajrázós kacérkodás. Ez eaz egyik irány, a másik irány pedig az, amikor azt mondjuk, hogy ez a személyes kontaktus a nézővel, ami most a kamera által létrejön, ez a személyes kontaktus egy nagyon erős érzelmi kötődést kellene, hogy adjon. Most a kettő határán vagyunk, van egy ilyen divatos, csajos ügy, meg van egy szociografikus vonal is. A divatos csajos a gesztusban benne, a szociografikus pedig a megformálásban. Divatos az ügy attól, hogy ebben a hajba túrásban van egy kis szexi, ilyen erotikus kacérkodás, a tekintet is erre utal, a száj is. Ugyanakkor a megfogalmazása viszont az utómunka hiányával, a környezet megválasztásnak és a világításnak a találtságával inkább a szociografikus vonal erősödik. A bizonytalanság abban van, hogy a végeredmény nem érzem, hogy igazolná a dolgot. Nem sokat tudok meg a lakótársról, mert egy pózban van, és nem derül ki, hogy ez a póz mennyire a sajátja, vagy mennyire szól egy egyedi szituációnak, ugyanakkor ahhoz, hogy ez, mint portré jól működjön, bizony elkelne az utómunka. A bőrhibákat ki kellene javítani, nem ártott volna előtte azt mondani ennek a modellnek, ha ez egy modellel történő munka, hogy igazítsuk meg a hajat, nem tudom, hogy tényleg azt a dússágot, azt a ritmust tudja adni. Valahogy ez nekem ettől kérdéssé válik. Portrénak nem igazán tartom jó portrénak, mert a portré a személyiségről kellene, hogy beszéljen, vagy legalábbis valamilyen vélt, vagy valós elvárásról. Ez most nekem nem csak a felszínt tartalmazza, a mélysége hiányzik, miközben a modellben ott van. Sokszor szoktam mondani azt a trükköt, hogy takarjuk le a szemét, és nézzük meg, hogy miről beszél a száj, és takarjuk le a szájat, és nézzük meg, hogy miről beszél a szem. Ha ezt a trükköt eljátszuk, akkor azt látjuk, hogy a szájban megnyilvánul egy gesztus, és van egy mélység, ami a szemben van, és nem is biztos, hogy ez vidám. Nagyon érdekes az az ellentét, ami a szem fáradtsága, kicsit keserű törődöttségével ábrázolódik, és ami a száj gesztusával, ezzel a puszi dobással. Ez egyébként valószínű, hogy egy gondolati kettősség is lehet akár, hogy mennyire gondolom komolyan ezt a gesztust, mennyire gondolok ebbe bele, mennyire játszom vele, ugyanakkor lehet, hogy játszom, de belül komolyan gondolom, nem tudom, ennek sokféle iránya lehet. Egy biztos, hogy ez most tetten érhető a képen, ami ad egy dinamikát neki, ugyanakkor, ha ehhez a dinamikához hozzáveszem a színeket, a környezetet, és az egésznek a megformáltságát, az viszont ezt a dinamikát lecsökkenti, visszarántja. Valami elindulna, de az a valami nem tud kiteljesedni. Ezt tudom elmondani. Én azt gondolom, hogy jó lenne, ha a lakótársadról készítenél egy olyan portrét is, amit valóban portrénak terveztek, és nem ökörködés van, mert megérdemelné ő is, te is, és mi is. Másrészt, ha meg ökörködünk, akkor az legyen végiggondolt, a spontaneitás majd jön utána, de legalább a környezettel adjuk meg annak a lehetőségét, hogy olyan formában kerüljön becsomagolásra, hogy az a néző számára időt álló maradjon. (hegyi)