Feltettél egy kérdést, hogy ki mit szűr le az arcvonásaidról és a nézésedből? Nekem ez a képi üzenet elsősorban színpadi. Elvesztettünk minden jelenvalóhoz fűződő kapcsolatot és a helyére lépett valaki, egy szereplő, aki lehet egy színművészeti darabnak a figurája, de el tudnám ezt képzelni egy CD lemez borítójának is. Nagy kérdések keletkeznek a kép kapcsán, nagy kérdéseket vetsz fel te magad is, saját magaddal szemben is, a saját gondolatiságoddal kapcsolatban is, a kétségek és a kérdések a fontosak és az erre adott belső válasz, mint egy kiáltvány vagy mint egy dacos jelenvaló, hogy itt vagyok, tessék engem elfogadni, tessék azt nézni, amit én mutatni akarok magamból és azt is elfogadni, hogy ebből ezt, ennyit és ebben a formában mutatok. Technikailag annyit tennék hozzá, hogy a nyak - egyébként nagyon szép - vonalánál egy picit soknak tartom a fényt, míg a szemnél kevésnek vagy kevesebbnek a szükségesnél, mert a tekintet így kevésbé tud mesélni. Még azt is el tudnám fogadni, hogy ha a nyaknál is kevés lenne a fény, akkor ebben a negatívba forduló formában kellene megkeresnünk az üzenetet, de mivel a nyaknál majdnem helyes expozíció van, ezért már ebben a viszonyrendszerben válik kevéssé az, ami a szemnél megjelenik. Mindenféleképpen azt szeretném, ha folytatnád ezt a munkát és még kérek tőled önarcképeket, akár úgy is, hogy különböző szerepeket, szerepálmokat, szerepformákat, mintákat jelenítesz meg, olyanokat, amikkel küzdesz vagy amivel dolgod van, mert úgy vélem, hogy nagyon is alkalmas vagy a jó értelemben vett gátlástalanságra azzal, hogy első nekifutásra át tudsz lépni a saját akadályaidon és képes vagy magadra, mint objektum tekinteni. Ez egy nagyon fontos dolog és segítség lehet ahhoz, hogy mélyre áss a saját megismerésedben. Szóval bátorítalak arra, hogy még, még, még készíts önarcképeket. (hegyi)