Mennyire érdekes az a különbség, ahogy a belvárosi vagy külvárosi ember szembesül ezekkel a halálokkal. Mi a kertben szoktunk találni tetemeket, ha ez télről tavaszra fordulólag történik, akkor van esély, hogy a macskák nem szedték szét, akkor ez a lenyomatszerű jelleg jobban megvan. Tavaszi vagy nyári tetem nem sokáig marad meg, de abból is maradnak nyomok, foltok, biológiai graffitik. Ez a kép is azért izgalmas, mert a lenyomat jellege fantasztikusan hasonlít egy graffitis technikához, a stencil technikához, amikor a negatív formát kivágják a papírból, és festékszóróval belefestenek. Akkor jönnek létre ilyen érdekes kontúrok, mint ami most a fejnél, a faroktollaknál vagy a szárnynál például megjelenik. Persze mindez a felületből adódik, abból, hogy ez egy koszos üvegtető. Árnyjáték jellegű a helyzet, és ettől drámai, hogy a halál pillanata ennek a lény számára kinyújtja, és végtelenné teszi. Az enyészet meg dolgozik ezen a tetemen, és lakmároznak belőle a többi kis állatkák. A ritmus is nagyon tetszik, és az is, hogy a kereszt ferdén megvan a képben, katedrálüvegnek a kis kockái, sejtjei is jó ritmusok. Egyszerű eszközök, tudom, hogy mit akarok mutatni, és onnantól kezdve a forma már adott. Az már adja magát, hogy hagyom-e ezt aranymetszésben, és nyugalmat akarok sugározni, vagy mint ahogy most Timi tette, kimozdítom ebből a pontból, és azzal, hogy a kép bal oldalán egy nagyobb üres foltot hagyok középszürke tónussal, egy filozófiai fölvetést indítok el a képben képi nyelvvel: az ellentétpárját a halálnak, a pusztulásnak, mégpedig a semmit, az üreset, de az újrakezdést is. Ez az egész valahogy itt ritmizál nekünk, billeg ezen a felületen, ettől lesz ereje, dühe, ettől sűrűsödik be az egész. (hegyi)
értékelés: