Schiele 3.

Schiele 3.

Ágnes nyomában lépkedve.

Érdekes az a világ, amit felvázolt Tamás, elementáris erővel hat a háttér olyan, mint egy hieroglifa és maga az ábrázolás is ebbe az irányba mutat nekem. Olyan, mintha egy egyiptomi rajzot látnék a piramis falán, mindezt azzal hozta létre Tamás, hogy választott egy olyan nézőpontot, ahonnan kicsit talán szokatlanul is, leíró jellegű, rajzos lehet ez a közlés. Ez volt az első élmény rögtön, mikor a képet megláttam. A második pedig az volt, hogy ha ezt 180 fokkal elforgatjuk, akkor is értelmes kép lesz, ezáltal el tudunk vonatkoztatni attól a valóságtól, amit látunk, és ahogy érzem a cél is ez volt – hogy ne azzal foglalkozzunk, hogy mi a modell és őneki milyen testrészei hogyan kerültek erre a képre, hanem azzal foglalkozzunk, hogy ennek az egésznek van egy szürreális hatása. De nekem ez mind csak a felszín. Ha mélyebbre ások, ahogy az idő múlik képnézegetés közben, az ötlött fel bennem, hogy mennyire vádló ez az egész, mennyire áldozati szerepben van a modell, kiszolgáltatott, beletörődött, de ez nem valami külső erő vagy személy által erőszakolódik a modellre, hanem a modell maga vágyja ezt. A kamera csak dokumentál, rögzít valami rítust, ezt a rituálét ráadásul a modell belül, fejben éli meg és ehhez csak eszköz a mezítelenség - erre utal a felsőtest borotváltsága, a lábak kontrasztja is. Mindemellett nem tudok szabadulni attól az élménytől, hogy valami kollekció, furcsa gyűjtemény egy darabját látjuk, egy preparált testet. Jó, hogy Tamás kinyitotta ezt az ajtót, mert az a jelrendszer, ami ezen a képen olvasható, mindenképpen érdekes és karakteres. Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de nem szokványos akt az, amit látunk, sőt, megkockáztatom, hogy a szó konvencionális értelmében nem beszélhetünk jelen esetben aktról, sokkal inkább a személyes, naplószerű, önreflexív hatás az, ami uralja az erőteret. Emiatt szokatlan az arc zárása és a test várakozással teli nyitása közti kontraszt. Azt el kell mondjam, hogy sem Ágnes munkáihoz, sem Schiele világához nem érzek kötést, sokkal maibb a kép, inkább a Bret Easton Ellis posztmodern, metszően realista beszédmódjához kapcsolható nekem. Tamás, kérlek hogy reagálj arra, amit írtam itt. (hegyi)
értékelés:

Hozzászólások

Jó, hogy Mapplethorpe-ot említed. Éppen az ő képeit tartom az esztétizáló akt egyik iskolapéldájának. Amúgy, nem tudom, manapság ki és miért tartja akár csak meghökkentőnek is.
Az, hogy engem ez a stílus nem érdekel, nem értékítélet, csak egy rám vonatkozó tényközlés. A Witkintől meg egyenesen feláll a szőr a hátamon. Megint nem azért, mert nem jó, hanem mert nagyon idegen tőlem az extremitásoknak a gyűjtése. Nálam Arbus a határ.

Ha teheted, az Amerikai pszichot olvasd el Tamás. Vagy legalább kezdj bele. Sokat gondolkodtam ezen az esztétizáló akton. Értem, mit akarsz mondani, de úgy gondolom, hogy valamiféle formát mindenképpen adni kell egy képnek, és itt most nem is igazán erről a képről beszélek, hanem fogalmilag mondom, hogy az esztétizáló akt fogalma bár értelmezhető, de pontosításra vár, mert azt hiszem, hogy esztétikai keretek nélkül nincs tartós alkotás, tehát talán jobb, ha azt mondjuk, klasszikus akt. Valahogy azt gondolom, hogy minél jobban elrugaszkodunk adott kor normáitól, annál inkább fontos, hogy a kép frappáns és kikezdhetetlen legyen, mert ha a mondanivaló, azaz a kép tárgya eleve meghökkent, tabukat dönt, határokat feszeget, új irányokat keres, akkor ha a forma is ezt teszi, akkor a néző könnyen azt mondhatja, hogy engem ez nem érdekel, mert öncélú. Mapplethorpe jár az eszemben példaként, hogy a hökkentő témaválasztásait a nagyon is erős minőség és formaválasztás legitimálja, ezért bár kényelmetlen, bár akár fel is háborít, de mégis igaz és elutasíthatatlan a formai rend miatt. Ez igaz Witkinre is.

A kép jó. Gondolkodom ezen az esztétizáló akt fogalmon.

Köszönöm az elemzést és reagálok.
Az úgy történt, hogy a fotósiskolában akt készítése volt a feladat. Mivel ez a műfaj engem nem túlzottan érdekel, ezért ez volt az egyetlen alkalom, hogy aktot fotóztam. Most, Ágnes Schiele képei eszembe juttatták, előszedtem a sorozatot.
Az esztétizáló akt legkevésbé érdekel, de gondoltam ebből a képből, a laboratóriumban ki lehet hozni valamit.
Bret Easton Ellis neve nekem semmit sem mondott, amíg utána nem néztem. De mivel semmit sem olvastam tőle, ehhez a vonalhoz nem tudok hozzászólni.

Tetszik a testtartás kiválasztása a takaróhoz, a perspektíva, és a színek is.
Azzal, hogy főhősünk eltakarja az arcát, tanú nélkül vizsgálhatjuk a képet, ami a mai szélsőségesen prűd világban ez sokat segít.
Bátor kép. Azt hiszem, hogy számomra mégis könnyebb befogadást engedne, ha sokkal szimmetrikusabb lenne az összkép, ha az ágytakaró mintázata fegyelmezettebben futna, ha alanyunk megfelelően középre kerülne...
Persze lehetséges, hogy mindezek megléte lesablonosítaná az alkotást.

Kedves Éva, megtisztelő amit írsz. Utómunka van rajta bőven, mert az eredeti túlságosan szelíd lenne. Csak biztatni tudlak, próbálkozz te is!

István: Szerintem is ez jobban közelít a festő szelleméhez, mint a grafikus megoldás. A második bekezdésed különösen megörvendeztetett. Tudatos volt az elrugaszkodás, a valóságközeliség felé, az esztétizálástól.

Scielehez ezt a fotót leginkább a modell testtartásával, és az erősen feltárulkozó szexuális jellegével tudom elsősorban kötni. Ez utóbbi érdekes, mert annak ellenére, hogy az elsődleges férfi nemi jelleg szinte eltűnik a fotóról - annyira síkba kerül a választott nézőpontból - mégis egy nagyon alárendelt vagy kiszolgáltatott szexuális póz jut elsősorban eszembe. (Tehát nem a nemiségével közvetíti a benyomásokat számomra a fotó) (És amúgy eszembe jut még Saudek is - talán a színvilág erősít rá erre a
benyomásra... nem tudom.)
Ha a művészettörténeti benyomásokat elhagyom, a fotón az a kettősség gondolkodtat el, amely a borotvált felsőtest és szőrös lábak kontrasztjából rajzolódik ki. (Vajon ez szándékos üzenet, vagy csak így adódott?) És még egy dolog jut eszembe, hogy a fények és/vagy a vágás - vagy elhelyezkedés - miatt a fotó erősen valóság közelinek tűnik nekem, az aktokat (számomra) jellemző elrugaszkodottságot nem érzem annyira.

Szerintem ez egy brutálisan jó kép!
Úgy gondolom az akt egy olyan téma aminél nagyon sokan a női testre asszociálnak. A női testnek vannak formái, ívei meg minden és leginkább a szépség felől közelítik meg. Egy férfi test teljesen más, egy igazi kihívás.
Nekem nagyon tetszik a mozdulat, az arc görcsös takarása, de ugyanakkor ott a zavarbaejtő nyíltság is ami gondolkodásra késztet, hogy most mi is történik itt a képen? Figyelemreméltó a takaró mintája is, és először nem értettem mitől vibrál a szemem, de szerintem egy kis utómunka miatt :) No, de a test és a takaró mintája közt érzek valamilyen harmóniát.
De amúgy tényleg tetszik ez a próbálkozás, még a végén én is ihletet kapok :)

Új hozzászólás