Bár hallgat a nevére (Bambi), sosem kell szólni neki. Mindig a sarkamban van, mint egy kiskacsa. Azért választottam ezt a képet mert ez mesél a legtöbbet róla, rólunk. Még a fotózásban is szeret részt venni a kedvemért, habár nem túl szimpatikus számára az arcába tolt kamera (ezt a pillantásában is látni lehet, azt hiszem).
Ez egy nagyon izgalmas portré. Benne van minden titokzatossága a macskafotóknak, az az érdekes benne, hogy ritka eset az, hogy ezek a kisállatok ennyire partnerek abban, hogy fénykép készüljön róluk. Azzal, hogy az elején elmondom, hogy megvan a leckemegoldás, annyit hadd mondjak, hogy egy kicsi utómunka nem ártana. A jobb alsó sarokban most az arcnál és a nyaknál lévő rész fehérje már túlságosan sok fényt kapott, és ebből egy kicsit maszkolással vissza lehetne venni. Ugyanígy a nekünk bal oldali szeme túl kevés fényt kapott, maga a szemgolyó, és ebben talán egy kicsit világosítani lehetne. Ez utóbbi esetben ezt úgy kell megoldani, hogy a kontraszton is egy kicsit változtatsz azért, hogy a térbelisége a szemnek is megmaradjon. Ez a két csinosítási javaslatom van, de a kép abszolút szuggesztív és erős. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:
Köszönöm szépen az elemzést. Az utómunkálat művészetével még hadilábon állok, nem mindig sikerül úgy ahogy akarom, de már dolgozom rajta.