Az élmény abszolút ott van a képben. Nagyon érdekes kérdés az, hogy mi az, ami elő tud hívni az emberből emléknyomokat, még akár ezzel a furcsa színezéssel is, amivel én nem nagyon szoktam egyetérteni, de van ebben a fémes-barnás furcsaságban erő, és ez jó. Mindenféleképpen azt gondolom, hogy ha ez ábrázolásra kerül, akkor csakis monokrómban érvényes, és ez is egy verzió ebből, abszolút el tudom fogadni. Egyetlenegy problémám van, mégpedig a felső képhatár, mert a jobb felső sarokban nem teljesen 100-asra van vágva, látod majd te is, hogy ott feketében és világosban is vannak olyan formák, amik elindulnak, és talán ez a negyedéig igaz a felső képhatárnak. Egyszerűen mondva vagy lejjebb, vagy feljebb kellett volna hozni a vágást. A 3 csillag és a leckemegoldás is megvan, mert a hangulat érthető, sőt, tegyük hozzá, hogy a belső fantáziavilágról mesélsz, arról, amit az ember ilyenkor elképzel. Nem mindig optimálisak a helyzetek, hogy ténylegesen odavigyük a kavicshoz a kiskatonát, valamikor ezt a perzsaszőnyegen játszuk el, de a gyerek fejében ez abszolút 3 dimenziós haditudósításként működik, és ebből egy nagyon jó ízelítőt adtál. (hegyi)
értékelés:    

Érdekes ez az egész, mert akár a köldök leckébe is kerülhetett volna és miközben érdekesnek és izgalmasnak találom ezt az egész formajátékot, azért azt hozzáteszem, hogy most az objektív torzítása, a nézőpont megválasztása és maga a tárgyi világ együtt nekem túl sok a jóból. Tehát kapok itt mindent, csak elvesztettem a kötődést a valósággal. Az mindig érdekes kérdés, hogy meddig lehet elmenni az absztrakcióban és én azt mondom, hogy ez egy kétirányú utca. A valóságból elindulunk és elkezdünk módosítani, torzítani, a képkivágással játszani, a nézőpontot keresni, a világítást változtatni, és a végén eljutunk valahová és aztán a kérdés az, hogy vajon biztos az a jó pont-e ahol megálltunk, ami a képen rögzítésre kerül. Hiszen ha egy kicsit többet kapok a valóságból, akkor ez a kép értelmezhető marad és tényleg azt a szenzációt kezdem el csodálni, ami egy ügyes nézőpontválasztásból adódna, de mivel ha jól látom, torzít maga az objektív is, ezért túlléptünk ezen. Akkor azt mondom, hogy oké, menjünk tovább ezen az úton, ne álljunk meg, vágjuk még szűkebbre és még kevesebbet hagyjunk a környezetből, mert akkor megint azt mondom, hogy valami olyan jön létre, ami már annyira absztrakt, hogy nem is akarok kapcsolódást a valósághoz. Azt kell eldönteni, és szerintem itt a titok és a trükk, hogy mennyiben kötődöm a valósághoz, mennyiben akarom, hogy a néző fölismerje és a ráismerés élményével gazdagodjon, vagy pedig mennyire mondom azt, hogy egy új világot, egy teljesen szürreális, sajátos, belső világot mutatok meg és ebben a világban tulajdonképpen az, amit a képen látunk az maga csak egy filozófiai indíttatás. Ha ezt jól lőjük be, akkor a néző nyugodtan tudja szemlélni a képet és nem marad hiányérzete. Most nekem olyan tekintetben hiányérzetem marad, hogy ha jól érzem, akkor itt azért fontos lenne magát ezt az épületet, objektumot is valamennyire meghagyni, hogy a környezeti hatásaival együtt érzékelhető maradjon. Nekem ez így kettő csillag. (hegyi) értékelés:

A Filatorigátnál van egy szakasz a HÉV mellett, ahol nagyon jó kis graffitik vannak. Én magának a graffitizésnek, amikor festészeti értékeket hozunk létre, abszolút pártolója vagyok. Persze nem annak, amikor műtárgyakat rongálunk, amikor vasúti kocsikat festünk össze, hanem annak, amikor esetleg úgy, mint ennél a tűzfalnál, az egyébként is pusztuló környezetet transzponálunk, változtatunk át. Ez, amit most mondtam, nem vonatkozik az ún. tagelésre, én azt a legparasztabb vonalának tartom az önkifejezésnek, értelmetlennek, és cél nélkülinek gondolom, miközben sajnos azzal találkozom a városban, hogy olyan rajzokat, olyan valóban műtárgynak is felfogható alkotásokat is tönkretesznek azok, akik csak a tagelésig jutnak, amiket én nagyon sajnálok, és meglep az, hogy ez a szubkultúra nem képes magából kivetni ezeket a rongálókat. Ami a képet illeti, nagyon erősek ezek a színbeli párhuzamok. Nagyon jó az, ahogy az ég ritmusa felel erre a rajzformára, ez nagyon jó meglátás. Talán kellett volna keresni egy olyan helyzetet, ami esetleg egy kicsit közelebb menve ehhez a témához, még erősebb belső koncentrációt hoz a képbe. Arra gondolok, hogy a kép alsó részénél egy ujjnyi simán lehagyható lenne ebből a közlésből, a kép jobb oldalán belógó ágak nekem már nem kellenek, és a kép fölső részénél is tulajdonképpen egy ujjnyit le lehetne hagyni. Ha közelebb megyek ehhez az egészhez, és ha meghozom azt a döntést, hogy ebben engem a házfal, a rajz, ez az elvadult növényzet, és az ég érdekel, akkor ezeket kell szerepeltetni a képen, minden más már zavaró. Miközben az ötlet nagyon jó, és a megfigyelés is abszolút 10 pontos, a megfogalmazásnál azt érzem, hogy Ádám nem volt maximálisan koncentrált. Ezeket a kérdéseket magunknak exponálás előtt kell föltenni. Azt hiszem, hogy utolsó leheletemig fogok harcolni azért, hogy a gondolatokat az exponálás előtt fogalmazzuk meg, és ne utólag a boncasztalon kezdjünk el vagdosni. Ez nem jelenti azt, hogy utólag ne lehetne módosítani a döntéseinket, de ha a döntés is utólag készül el, és utólag csodálkozunk, hogy „jé, én lefényképeztem valamit”, akkor ez a fajta bizonytalanság rajta marad a képen. Ez egy két csillagos kép a kompozíciós lazaság miatt, de kérnék egy ismétlést. Kérem Ádámot, hogy menjen el ide vissza, ha lehet, és tegye meg, hogy már csak a maga okulása kedvéért is megcsinálja ezt az ismétlést. Arra hívnám fel a figyelmet, hogy a fényképezőgéppel a kezedben az által, hogy a döntés szabadon a tiéd, milyen képkivágást használsz, te magad is alkotó vagy, azaz szabadságodban áll dönteni, de rajtad áll, hogy egy új alkotást, egy új minőséget hozz létre. Azaz az eredetire itt két dimenzióban rákerül egy ág mondjuk, akkor az is képelem lesz, mintha festékszóróval festetted volna bele, az ég is mintha festék lenne, vagyis a képhatáron belül te magad is graffitissé leszel és beszállsz a játékba. Ezt ne veszítsd szem elől, hogy a dolgod nem csak a dokumentálás. (hegyi)
értékelés:

A kép címe egy taoista paradoxon, legalábbis a mi nyugati felfogásunk szerint, ugyanis az egyik szótag azt jelenti, hogy „cselekvés”, a másik pedig azt, hogy „nem cselekvés”, nem teljesen ez a leírása, ahogy itt most látjuk (wei wuwei azt hiszem), de gondolom, hogy erre szerettél volna utalni. Ha ezt az irányvonalat veszem, akkor a kép, ha nagyon akarom, akkor fölfogható egy ilyen üzenetnek: a nem-cselekvés az, hogy hanyatt fekszel az úton, a cselekvés pedig az, hogy megforgattad ezt az egészet, ráadásul kimozdítottad a középponti helyzetből, ettől kapott egyfajta dinamikát. Ez egy jó ritmus, az egy érdekes kérdés, hogy ha majd esetleg kiállításod lesz, akkor hány kiállítóteremben fogják ezt fölrakni fordítva a falra. Az üzenet abszolút rendben van. Jó helyszínt találtál, és nagyon érdekes az, hogy az a tónusrend, amit az ég képvisel az arcodon és a kezeden jelenik újból meg. Ettől van egy hármas ritmizálódása ennek az egésznek, és ez mind-mind a kép fölső része felé olvasható, tehát odafelé tart, és még azt is vehetem, hogy a megfordított horizont ellentmondást és feszültséget hoz, de mégiscsak egy talpra állított háromszöget kapunk, mint kompozíciós rend. Ez egy érdekes ügy, miközben az út, és annak a perspektívája egy hegyére állított háromszög, tehát nagyon jó ez a geometriai játék, amit itt mutatsz. Én abszolút egyetértek azzal is, hogy elmozdultunk a horizontból, úgyhogy nem nagyon tudok ehhez ennél többet hozzátenni, mint, hogy ez egy jó kép. Ha önmagában nem is, de egy gyűjteményben, vagy egy olyan kiállításon, ahol több munkádat bemutatják, ott ez egy jó darab lehet. Nekem ez egy három csillagos leckemegoldás, köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Ez egy nagyon izgalmas portré. Benne van minden titokzatossága a macskafotóknak, az az érdekes benne, hogy ritka eset az, hogy ezek a kisállatok ennyire partnerek abban, hogy fénykép készüljön róluk. Azzal, hogy az elején elmondom, hogy megvan a leckemegoldás, annyit hadd mondjak, hogy egy kicsi utómunka nem ártana. A jobb alsó sarokban most az arcnál és a nyaknál lévő rész fehérje már túlságosan sok fényt kapott, és ebből egy kicsit maszkolással vissza lehetne venni. Ugyanígy a nekünk bal oldali szeme túl kevés fényt kapott, maga a szemgolyó, és ebben talán egy kicsit világosítani lehetne. Ez utóbbi esetben ezt úgy kell megoldani, hogy a kontraszton is egy kicsit változtatsz azért, hogy a térbelisége a szemnek is megmaradjon. Ez a két csinosítási javaslatom van, de a kép abszolút szuggesztív és erős. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés: