Érdekes ez az egész, mert akár a köldök leckébe is kerülhetett volna és miközben érdekesnek és izgalmasnak találom ezt az egész formajátékot, azért azt hozzáteszem, hogy most az objektív torzítása, a nézőpont megválasztása és maga a tárgyi világ együtt nekem túl sok a jóból. Tehát kapok itt mindent, csak elvesztettem a kötődést a valósággal. Az mindig érdekes kérdés, hogy meddig lehet elmenni az absztrakcióban és én azt mondom, hogy ez egy kétirányú utca. A valóságból elindulunk és elkezdünk módosítani, torzítani, a képkivágással játszani, a nézőpontot keresni, a világítást változtatni, és a végén eljutunk valahová és aztán a kérdés az, hogy vajon biztos az a jó pont-e ahol megálltunk, ami a képen rögzítésre kerül. Hiszen ha egy kicsit többet kapok a valóságból, akkor ez a kép értelmezhető marad és tényleg azt a szenzációt kezdem el csodálni, ami egy ügyes nézőpontválasztásból adódna, de mivel ha jól látom, torzít maga az objektív is, ezért túlléptünk ezen. Akkor azt mondom, hogy oké, menjünk tovább ezen az úton, ne álljunk meg, vágjuk még szűkebbre és még kevesebbet hagyjunk a környezetből, mert akkor megint azt mondom, hogy valami olyan jön létre, ami már annyira absztrakt, hogy nem is akarok kapcsolódást a valósághoz. Azt kell eldönteni, és szerintem itt a titok és a trükk, hogy mennyiben kötődöm a valósághoz, mennyiben akarom, hogy a néző fölismerje és a ráismerés élményével gazdagodjon, vagy pedig mennyire mondom azt, hogy egy új világot, egy teljesen szürreális, sajátos, belső világot mutatok meg és ebben a világban tulajdonképpen az, amit a képen látunk az maga csak egy filozófiai indíttatás. Ha ezt jól lőjük be, akkor a néző nyugodtan tudja szemlélni a képet és nem marad hiányérzete. Most nekem olyan tekintetben hiányérzetem marad, hogy ha jól érzem, akkor itt azért fontos lenne magát ezt az épületet, objektumot is valamennyire meghagyni, hogy a környezeti hatásaival együtt érzékelhető maradjon. Nekem ez így kettő csillag. (hegyi) értékelés: